Komlósi Ildikó (Fotó/Forrás: Szekeres Ildikó / Budapesti Nyári Fesztivál)

- A Zeneakadémia elvégzése után természetes volt, hogy Londonban és Milánóban folytatja a tanulmányait?

- Rengeteg dolgot, például a világ dolgaihoz való egészséges hozzáállást annak köszönhetem, hogy Békésszentandrásról jöttem. Ez azonban hátrány is volt, pótolnom kellett sok mindent, nyelveket tanulnom, felfedeznem Magyarországot és a világot. A Zeneakadémián a harmadik és a negyedik évet összevontam, majd felvettek a londoni Guildhall School of Musicba. A következő lépcsőfokot nem terveztem: a Scala művészeti igazgatója Londonban járt meghallgatáson, és elvitt Milánóba egy egyéves ösztöndíjjal. A pályám során ez még sokszor előfordult: volt, amit én irányítottam, más lehetőségek pedig megtaláltak.

- Sokáig csak külföldön dolgozott, és amikor hazajött, azt nyilatkozta, hogy itthon egy ideig nem igazán fogadták el.

- Miután megnyertem a Pavarotti énekversenyt, lett egy ügynököm, és elkezdtem járni a világot. Az én álmom mindig is a Magyar Állami Operaház volt, és óriási boldogság nekem, hogy már zeneakadémistaként tag lehettem. Nekem a mai napig ez a szentély. A külföldre távozásomnak magánéleti, nem pedig szakmai oka volt:

az embernek muszáj a boldogsága után mennie.

Ha az ember elmegy valahonnan, nem kell azt gondolnia, hogy betölthetetlen űrt hagy maga után. Amikor ezt a döntést meghoztuk, már rendszeresen jártam fellépni külföldre, és elvileg mindegy volt, honnan csomagolom a bőröndömet. Ütő Endre, az Operaház akkori igazgatója nagyon kért, hogy ne mondjam fel a szerződésemet, de úgy gondoltam, hogy az a tisztességes, ha nem veszek fel fizetést, amikor nem lépek itt színpadra. És benne volt a pakliban, hogy ha elmegyek Budapestről, akkor egy idő után nem fognak hívni. Ez így is lett.

- Mert nem volt szem előtt, nem jutott a direktor eszébe?

- Amikor elmentem, nem lépett fel annyi vendégművész a Házban, mint most. Képes voltam külföldi szerződést lemondani, hogy hazajöhessek, de nem kellettem. Carment énekeltem itthon, nagy siker volt, akkora, hogy megkértek, a következő hónapban énekeljem még kétszer, de engem akkor már Tokióban vártak. Aztán már nem hívtak Budapestről. Nincs bennem sértettség: gyönyörű pályát és csodálatos feladatokat kaptam külföldön.

Komlósi Ildikó (Fotó/Forrás: Éder Vera / Budapesti Nyári Fesztivál)

- Mégis úgy döntött, hogy itthon folytatja.

- Egy idő után már az vezérelt, hogyan mutathatom meg mindazt a hazámnak, amit külföldön kaptam. Valójában a fiam iskolája miatt jöttünk haza, de hát butaság lett volna ezt nem összekötni valamivel, nem igaz? (nevet)

Ez az én hazám, ez az én operaházam!

Ide tartozom, és vissza akartam szerezni azt a bizsergető érzést, amikor az ember az Opera színpadán áll magyar kollégák és magyar közönség előtt. Az első lehetőségeket Győriványi Ráth Györgytől kaptam, Ókovács Szilveszter pedig azóta is gondolkodik bennem. Mert nem elég tehetségesnek lenni, szerencse is kell, meg lehetőségeket is kell kapni. Meg kell az az erő, ami előre visz, ami hajt. Engem még mindig izgatnak az új feladatok, van mondanivalóm, és amíg van, addig nem tehetek mást, csinálnom kell.

- Más kimenni a New York-i Metropolitan színpadára, mint az Operaházéra?

- Azt hiszem, ezt csak az érti, aki huzamosabb ideig élt külföldön, és jelentkeztek nála az „elvonási tünetek”. Nézze, ha az ember Békésszentandrásról először eljut Szegedre, egy fantasztikus énektanárhoz, Berdál Valériához, majd a legmagasabb pontszámmal bejut a Zeneakadémiára, és még a diplomaszerzés előtt az Operaház tagja lesz, és főszerepet énekelhet azon a színpadon, akkor az kötelez. Egy rövid történet: csodás ajánlatot kaptam Bécsből, elmehettem volna tanulni, dolgozni, de egyszerűen nem értettem, amikor azt mondták, hogy ezért fel kell mondanom Budapesten. „Hát miről beszél ez az ember?!” – gondoltam. Buta voltam? Persze, hogy buta voltam. Okos voltam? Nagyon okos voltam! (nevet) Így már talán érti, miért élem meg sok kollégához hasonlóan nagyon rosszul, hogy most másfél évre bezárt az Operaház. Boldog vagyok, hogy megújul és megszépül, mégis szörnyű érzés.

Komlósi Ildikó (Fotó/Forrás: Éder Vera / Budapesti Nyári Fesztivál)

- Hogyan épül egy pálya, egy repertoár? Mennyire lehet ezt kézben tartani?

- Nem csak lehet, de kell is.

Fiatalon sokan hiszik, hogy mindent el kell énekelniük, de ez tévedés.

Mikó András főrendező úrnak a mai napig hálás vagyok a tanácsáért: azt mondta, a pályám elején maradjak a lírai szerepeknél, mert a dráma akkor is jelen lesz a színpadon. Én pedig mindig meghallgattam a jótanácsokat.

- Sosem lázadt a mesterei ellen?

- Igyekeztem magam mindig olyan emberekkel körülvenni, akiknek adtam a véleményére. Ők nemcsak hallottak, de láttak, éreztek is engem. Ha valaki művésznek születik, nem lehet akadályozni abban, hogy kitörjön a mondanivalója. Ez olyan, mintha a versenylovat kötőféken tartanánk. Rengeteg csodálatos élményem van, és még nem fejeztem be a pályámat. Vannak kevésbé sikerült produkciók, de azokban is maximálisan kell teljesíteni. És vannak előadások, amelyekből aztán éveken át táplálkozik az ember.

- Emblematikus szerepe Bartók Juditja, amit százhetvennél is többször énekelt. Közel harminc éve önnel van ez a szerep, mi történt vele ennyi idő alatt?

- Együtt megyünk az életben Judittal. Amit az élettől kaptam, azt megpróbálom beépíteni ebbe a szerepbe. Természetesen máshogyan látom most őt, mint annak idején, de megvan a 22-23 éves Juditom is. Ha az ember belül fiatal marad, akkor meg tudja jeleníteni az akkori érzéseket. Ezért van az, hogy Juditnak a darab eleji tapasztalatlanságát, kislányosságát még mindig képviselem, és úgy érzem, hogy a magas c-nél olyan 35 körül járhat.

Megpróbálom hanggal megfogalmazni azt a folyamatot, ahogyan érik, ahogyan múlnak az évek.

Mire a könnyek tavához érünk, úgy érzem, közeledünk egymáshoz életkorban, bölcsességben.

- A trubadúr Azucenáját hányszor énekelte?

- Nem túl sokszor, és eleve érdekes a viszonyom ezzel a szereppel. Sokáig úgy gondoltam rá, mint az utolsó szerepre, amit el kell énekelnem. Aztán persze jött Klütaimnésztra, Gertrúd és mások. Sokszor láttam A trubadúrt, de egyszerűen nem éreztem magamban Azucenát. Aztán egyszer csak megjött egy felkérés, ami igazán érdekelt: Dmitrij Csernyakov szentpétervári rendezésére nem mondhattam nemet. Ő nagyon megcsavarta a történetet, és imádtam benne létezni. Ez egy hihetetlen librettó, egy hihetetlen sztori, és talán csak az érti igazán, aki maga is anya.

Amikor először olvastam el alaposan, egyfolytában sírtam, és időbe telt, míg megszoktam ezt a hatalmas tragédiát.

Sokat küzdöttem, hogy az érzelmek ne ragadjanak el túlságosan. Örülök, hogy most Vámos László rendezésében játsszuk a Margitszigeten. Egyébként ez lesz az első hagyományos színrevitel, amiben Azucenát éneklem. Megjegyzem, én Galgóczy Judit Erkel Színházas előadásában is megtaláltam a helyemet, sajnálom, hogy a közönség nem rezonált rá.

Komlósi Ildikó (Fotó/Forrás: Éder Vera / Budapesti Nyári Fesztivál)

- Caruso híres mondása, hogy...

- ... A trubadúrhoz négy kiváló énekes kell, és semmi más! Igaza van, ez egy olyan opera, ahol a középszer nem működik. Képzeljen el egy Manricót, aki szenved a szerepben, és nem jön ki a cé! Vagy azt, hogy nincs egy Leonora, akiért Manrico küzd, hogy nincs egy hatalmas, erős baritonhangú Luna, máris megbomlott az egység.

Kapcsolódó

Kaszkadőrből lett tenor

A világjáró olasz énekes, Riccardo Massi július 28-án és 30-án a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon A trubadúr címszerepét énekli. Az elfoglalt tenor elárulta, miért dolgozott filmekben fiatalon, és hogy milyen ajándékokat kapott Verditől.

Utálok egyedül lenni a színpadon, nekem kell a csapat, az, hogy inspiráljuk egymást.

Nem elég, hogy kifelé működjön a dolog, köztünk is kell a kémia. És akkor holtfáradtan, de mégis boldogan jön haza az ember, és azt mondja, kezdjük újra! Minél többet adok, annál többet kapok.

- Számít az, hogy szabadtéren énekel?

- Engem mindig utolért a szabadtér, csodálatos élményeket köszönhetek a bregenzi tószínpadnak vagy a Veronai Arénának. Fontos a kontroll, az embernek oda kell figyelnie a testére, és ugyanolyan fegyelmezettnek kell lennie, mint zárt térben. Képzelje, még sosem énekeltem a Margitszigeten, nagyon várom már a fellépést.