A kormányfőből legyen tiroli arisztokrata, a zenészből kiérdemesült katona, a kegyencnőből fiatal özvegy, Ferdinándból pedig Rodolfo: az Ármány és szerelem nyomán íródott 1849-es Verdi-opera a korabeli átlagnál valamelyest jobban megsínylette a cenzurális és egyéb külsődleges szempontok érvényesítését. A zeneszerző harmadik Schiller-műre alapozott operája mégis kitüntetett jelentőséggel bír, lévén ez Verdi első, legalább részben polgári életkörbe helyezett alkotása, amelyet azután gyors ütemben követett a Stiffelio (1850) és a Traviata (1853). S úgy lehet, ha valamire, hát talántán a Luisa Millerre állhat az Erkel Színház Verdi-Schiller hétvégéjét el- és levezénylő Selmeczi György kissé provokatív tételmondata, mely a műsorlap kisesszéjében ekképp hökkent: „a Schiller-operákban már minden készen áll".
A Magyar Állami Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera közös vállalkozása is e trilógiazáró produkcióban, vasárnap este mutatta leginkább meggyőző formáját a Giovanna d'Arco és A haramiák erőteljesen meghúzott és igencsak hullámzó teljesítményeket felvonultató előadásai után. Jóllehet, igazán kiegyensúlyozott előadásról a Luisa Miller kapcsán sem beszélhetünk, ám itt mindenekelőtt akadt egy vokális alakítás, amely a kuriózumnak (lévén a Luisa Miller nálunk kuriózum) kijáró érdeklődésen és a bicentenáriumi tisztelgés obligát hangulatán messze túlemelte a produkciót. A címszereplő Kolonits Klára művelte e csodát: egészségesen életerős, tökéletesen kiegyenlített és szépen kiművelt szopránja jószerint a teljes estét beragyogta, s mivel a szólam technikai kivitelezése egy pillanatra sem vált kihívássá az énekesnő számára, így művészi energiáit a kiéneklés helyett mindvégig a kifejezésre összpontosíthatta. Kolonits művészalkatától az első felvonás naiv és ártatlan leánykája ugyan nyilvánvalóan távolabb áll, mint a harmadik felvonásra a tudásból és a méregből végzetesen nagyot kortyoló Luisa, de ettől még első áriája (Lo vidi e'l primo palpito) váltig megejtő üdeséggel hangzott fel. A második és harmadik felvonásban azután mind gazdagabban bontotta ki szólamát és ezzel - végérvényesen felbillentette az előadást.
Merthogy Kolonits Luisájának nem volt egyenrangú, vagy legalább méltó partnere ezen az estén. A rokonszenves, de bizonytalan Pataki Adorján (Rodolfo) teljesítményét elsősorban nem a két-három fülsértő gikszer húzta le, s tán még csak nem is hangjának teljes elapadása az opera végére, hanem a nyilvánvaló formátumhiány. Ez a Rodolfo egyszerűen nem volt érdemes ennek a Luisának a szerelmére, s a két énekesi kvalitás összemérésére a kettősök feszélyezően sok lehetőséget kínáltak. A jó apát (Miller) éneklő Busa Tamás, illetve a zord, sőt ördögi atyát (Walter) éneklő Kovács István egyaránt becsülettel megdolgozott a szólamáért, de Busánál a frázisok olykori le- és kifulladása, míg a mindig formátumos Kovácsnál valamiféle alulmotiváltság árnyékolta le a személyes produkciót. Az ármányos Wurm titkár megformálója, Szilágyi János vokálisan érdektelennek, míg a Lady Milfordból Federica grófnővé átforduló „másik nő" szerepében felléptetett Károlyi Katalin szimplán szereposztási tévedésnek bizonyult.
Fentebb következetesen csak a vokális teljesítményekről esett szó, miután a színrevitel mikéntje mindvégig a háromnapos sorozat neuralgikus pontja volt. „Régmúlt korok fosszíliái" - értelmezte Selmeczi György a trilógia estéinek színpadát uraló díszlethalmokat, amelyek - úgy tetszett - nem csupán az operaénekesek színészi kibontakozására hatottak bénítóan, de a rendezői fantáziára és szabadságra is. A három este összevetésében még tán a Luisa Miller rendezését jegyző Szőcs Artur tett kísérletet a leginkább valamiféle végigvitt koncepció kimunkálására, ám az igazat megvallva a színpadi játékban (meg a színpad hátterében és két oldalán) megmutatkozó esetlegességek lehetetlenné tették ennek érdemi értékelését. Mindenesetre a legtöbb tárgyi kelléket egyetlen könyvvel behelyettesítő megoldás nem nélkülözte az ötletességet, még ha a könyv általi méreghalál kivitelezése furcsán-komikusan hatott is az Erkel színpadán.
A Kolozsvári Magyar Opera Zenekara is e harmadik estén hallatta a legjobb formáját: a korábbiaknál kiegyenlítettebb, lendületesebb és helyenként szebb hangzó összteljesítményt produkálva. Selmeczi György karmesteri működése ezen az estén jótékonyan feledtette a felülfogalmazó esszéírót.
hírlevél
