Bár a mély hangok később érnek, a te karriered már igen fiatalon meredeken emelkedni kezdett. Mikor érezted úgy, hogy már készen állsz a nagy basszusszerepekre?
Az igazi sötét basszus lassabban alakul ki, serdülőkorban és fiatal emberként még nem fejlődtek ki teljesen a biológiai adottságok, maga a „hangszer”, amivel énekelünk. A karakterek is általában felnőtt, érett figurák, egy huszonöt éves Sarastro nem a leghitelesebb. Valószínűleg érdemes az ilyen feladatokkal még tíz-tizenöt évet várni, hogy az embernek legyen elég szakmai és élettapasztalata. Nagy szerepre felkészülni amúgy is lassú folyamat: először csak az áriákat tanuljuk, ha azok már jól mennek, neki lehet állni az egész műnek, de nem azért, hogy előadjuk, hanem sokáig csak tanuljuk, gyakoroljuk.
Főleg olasz repertoárban hallani téged. Minek köszönhető, hogy ebbe az irányba indultál el? A mai operaéletben szükséges specializálódni?
A mi szakmánkban a legfontosabb szempont a természetesség és az egészség.
Vokálisan, a technikát és a repertoár kiválasztását illetően is. Akkor lehet valakinek harminc-negyven éven át tartó karrierje, ahogy például Ferruccio Furlanetto is fantasztikusan énekelt hetvenéves kora körül. Tudni kell, mi való valakinek a hangjának, mi nem árt neki, mivel lehet fejlődni, nálam pedig kiderült, hogy ez az olasz repertoár. Ennek köszönhető, hogy a karrierem is azzal indult be.
Azt szokták mondani, hogy jól is esik énekelni.
Igen, ha jó technikával énekeled. A Viñas Énekversenyen kaptam egy Verdi-díjat, az is jó megerősítés volt. Korábban nem volt egyértelmű, merre induljak, senkinek sem az. Ahogy említettem is, a biológiai adottságok miatt a basszusok később érnek, csak huszonöt éves kor körül lehet egyáltalán hallani, hogy valakinek mély hangszíne van – valami dörmög vagy recseg a hangban, idővel talán jó basszus lesz.
Köpeczi Sándor a Macbeth Banquójaként (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Mi kell ahhoz, hogy valakinek jól induljon a karrierje, és befuthasson a nemzetközi zenei életben?
Jó kérdés.
Egyszerűen szólva: minden. Hangszín, a hang egyedisége, hogy ha valaki hall, azonnal fel tudjon ismerni.
Kell tehetség, technika, zenei háttér. A mi időnkben nagyon fontosak lettek a színészi adottságok, az, hogy mennyire hitelesen tudsz megformálni egy karaktert. Szükséges a lélekjelenlét, és el kell ismerni: a külső is sokat számít. Egy meghallgatáson sem mindegy, hogy egy arányos, szép figura jelenik meg az adott opera vezetősége előtt, hiszen minél több pozitív tulajdonsága van egy énekesnek, annál jobban tudják majd vele eladni a produkciót. De pont ezért jó, hogy különbözőek vagyunk, mert mindannyian más erényeket tudunk felmutatni.
Ha már szóba került a színészi képességek fontossága: te mennyire találkoztál a tanulmányaid során ezzel az elvárással, és mennyire volt hasznosítható a gyakorlatban, amit tanítottak?
Operaházban nőttem fel, mivel a szüleim is énekesek.
Már serdülőkoromban megéreztem a színház hangulatát, és azt, mennyire más ez a világ, mint az ember hétköznapi élete.
Rájöttem, hogy a színpadra lépéshez másfajta gondolkodás kell, és mire eljutottam a kolozsvári Zeneakadémiára, már tisztában voltam vele, hogy a színészi képességeket is fejleszteni kell. Megéreztem, milyen karaktert játszani, amikor nem én vagyok jelen, hanem elmerülök az adott szereplő testében, gondolkodásában, lelkivilágában.
Egy interjúban azt mesélted, hogy introvertált vagy, mégis több ezer ember előtt lépsz fel estéről estére.
Van egy kis félreértés ezzel a kifejezéssel kapcsolatban. Inkább arra gondoltam, hogy nem a másokkal való kapcsolataimból, hanem magamból,
a saját belső világomból merítem a lelki táplálékom és az erőt, amire a mindennapokban szükségem van.
Ugyanígy magamban találom meg az ihletet, hogy megformáljak egy karaktert, persze a szövegkönyv és a zene által meghatározott információk alapján.
Ezek szerint nem szoktad tehernek érezni a sok embert, aki esténként téged néz?
Nem. Én nem ellenségként fogom fel a közönséget, olyasvalakikként, akik ítélkeznek rólam, hanem épp ellenkezőleg: azt gondolom, azért jöttek el az előadásra, hogy kapjanak valamit lelki, szellemi értelemben. Esetleg elgondolkodjanak valamin, ami a saját életüknek mutat tükröt. Persze szeretem, ha dicsérnek, de nem az a fő cél, hanem hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, és egy kicsit emberségesebbé tegyük ezt a kaotikus világot.
Köpeczi Sándor Egyiptom királyaként az Aidában (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház)
Mi kell ahhoz, hogy egy produkcióban jól érezd magad, és a maximumot tudd nyújtani?
Nyugodt, konfliktusmentes légkör. Ha ez biztosított, akkor aki profi, csak jó eredményt tud elérni. Szerencsére a nagy operaházakban ez adott, mindenki a szakmára koncentrál, magas szinten elvégzi a saját munkáját, és nem mászik bele mások személyes terébe. Ezért is érezni nagyobb felelősséget, hiszen az individuális teljesítményeddel egyenesen arányos a siker.
Bizonyos értelemben egy paradoxonban élünk, mert az elvárásoknak csak alsó határa van.
Akkor találkozol azzal, mit várnak tőled, ha nem vagy elég jó. Amíg minden rendben, és jól teljesítesz, ez a kérdés nem merül fel. Ellenben felfelé nincs határ, ha jó vagy, vagy még jobb, akkor a szakmán belül általában nem érkezik visszajelzés.
Tehát adott esetben nem jelzik neked egy előadás után, hogy jó voltál, elégedettek veled?
Nem, mindenki azt feltételezi, hogy azért vagy egy bizonyos helyen, mert megérdemled, nem szükséges külön dicsérni vagy buzdítani. Ha valaki olyan helyeken énekel, mint a Metropolitan Opera, a Scala és hasonlók, lehetetlen, hogy ne legyen jó – általánosságban értve, mert ettől persze még lehet rossz napod. Időnként kapsz egy-egy rövid megjegyzést, hogy valami remek volt, vagy hogy ezen még dolgozni kell, ami azt jelenti, hogy még nem a legjobb.
Milyen érzés volt a Metropolitan Operában énekelni?
Azon szerencsés művészek közé tartozom, aki pontosan azt élte meg, mint amit tíz évvel korábban, még zeneakadémistaként elképzelt.
Varázslatos hangulata van a helynek, és bár nem voltam annyira megszeppenve, azt éreztem, mintha lebegnék a föld színe fölött. Fantasztikus energia járt át, és ez az éneklésemen is hallatszott. Minden részletre emlékszem, 2025. május 25-én debütáltam, a Bohéméletben, Colline szerepében, és 7 óra 38 perckor mentem fel a színpadra. Hihetetlenül jól éreztem magam, és úgy látszik, ezt más is észrevette, mert visszahívtak ugyanarra a produkcióra a következő évadra, amellett pedig A varázsfuvola hét előadására is. Jövőre megint visszamegyek, tizennégy Aida-előadásban leszek Ramfis.
Ilyen sikerek után mit szeretnél még elérni, merre haladjon tovább a pályád?
Az egyetlen célom a folyamatos fejlődés. Úgy érzem, minden művész kollégának ez kellene, hogy legyen. Ha kitartóan dolgozol, lehetetlen, hogy ne következzenek eredmények, és egy nap ne bukkanj fel egy nagy operaházban. Ennél konkrétabban nem tervezek, mert a szakmai életemben szinte soha nem történt pontosan az, amit akartam. De amire fel voltam készülve, például hogy találkozzam egy szereppel, vagy eljussak egy jelentős helyszínre, az mindig bekövetkezett. Valahogy a vonzás alapján megtaláljuk egymást, csak türelmesen ki kell várni.
Köpeczi Sándor Colline szerepében a Bohéméletben, a Bajor Állami Operában (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bajor Állami Opera)
Milyen felkérések várnak rád a jövőben?
A Santa Fe-i Fesztiválon nyáron Gremin szerepében debütálok majd, Csajkovszkij Anyeginjében, aztán Sarastrót is eljátszom ugyanott. Augusztus végén ismét az Aida Ramfisát éneklem Barcelonában, aztán Nápolyban, illetve Bukarestben is, koncertszerű előadásban. Majd jön egy turné Kínában Anna Netrebkóval és Artur Rucińskivel, azután pedig következik minden basszus álma, II. Fülöp király a Don Carlosban, Kolozsváron. Ez igazából felkészülés, mert utána jövő nyáron a Zürichi Operában Lise Davidsennel is eléneklem a szerepet. Ilyen jelentős eseményeknél mindig fokozatosan kell haladni. Lesz egy Kékszakállú-turnénk is Anna Netrebkóval, magyarul fogjuk énekelni, úgyhogy ez is izgalmas projekt lesz. A Müpában is előadjuk majd az operát. Budapesten pedig decemberben a Bohéméletben is fogunk énekelni, hálás vagyok, hogy itt fejezhetem be az évet.
Hogyan fogadnak otthon, Kolozsváron? Te vagy a nagy sztár, vagy inkább a régi ismerős?
Nem tudom, én nem érzem magam sztárnak. Művész vagyok, aki soha nem áll meg a munkájában.
A sztárstátuszt a körülötted lévő közösség adja, nem te magadnak.
De nagyon jó érzés otthon énekelni egy ilyen nagy szerepet, mint Fülöp király.
Kik voltak azok a jelentős művészek, akik hatottak rád a pályád során?
Mindenki. Mindenkitől tanulsz. Akár azt is, hogy mit ne csinálj. De a nagyoktól rengeteg szakmai fogást lehet ellesni: hogyan vesznek levegőt, és kötik össze a légzést a színpadi játékkal, a gesztusokkal, milyen az energiájuk, és mindez mit eredményez. Náluk minden mindennel összefügg. Egy kevés tapasztalattal rendelkező, fiatal művész, amilyen én is voltam, amikor bekerültem a nagy operaházakba, minden második este valami újat és fantasztikusat vehetett észre.
A saját produkcióiddal kapcsolatban is ennyire tudatos vagy?
Nagyon. Minél magasabb szinten állsz ebben a szakmában, annál tudatosabb vagy mindenben. A legnagyobb szenvedélyeket, drámát a leghidegebb aggyal fogod csak tudni előadni. Ez a kettő fordítottan arányos: ha valaki túlságosan beleéli magát abba, amit játszik, a közönség sokkal kevésbé fogja azt átérezni. Az előadók látszólagos átélése mögött minden teljesen kikalkulált. Fontos, hogy képes legyél a lényegre koncentrálni, de csak akkor fogsz tudni valamit felmutatni, ha előre nézel, bármi is történjék. Mindenkinek vannak rossz napjai, kudarcai – nekem is voltak –, de a lényeg, hogy felállj, és továbblépj.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Köpeczi Sándor (fotó/forrás: Bíró István / MWA)
hírlevél
