A Nine közel féléves kihagyás után került újra színre, ráadásul egy különleges térben kell mozognotok, a díszlet egy óriási lépcsőrendszer. A közeg, amelyben léteztek, mennyiben befolyásolja a színészi játékot?
Már a terveket látva tudtuk, hogy egy nagyon impozáns és látványos előadás készül, ugyanakkor éreztük, hogy a díszlet feladja majd nekünk a leckét. Amikor az ember játszik, az egész lényét beleteszi a szerepbe, és a test szolgálja a színészi játékot – nem kell külön foglalkozni vele. Természetesen a zenés színházban, ahol éneklünk és táncolunk is, szükség van a tudatosságra, de itt a lépcsők miatt a jelenlét és a fokokon történő közlekedés extra munkát, sok gyakorlást igényelt.

Homonnay Zsolt és Polyák Lilla a Nine-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Egy ilyen darab esetében hogy zajlik a felújítópróba? Mennyire kell újratanulni a szerepet?
Dolgoztam már korábban olyan rendszerben, ahol blokkokban játszottunk, és több hónap után kellett egy-egy darabban újra színpadra állnom. Ilyenkor „bekapcsol” egy bizonyos fajta izommemória, a test emlékszik a mozdulatokra, hamar fel tudjuk idézni az előző időszakban begyakorolt jeleneteket. Ha speciálisabb előadásról van szó – mint például a Nine – akkor a felújítási időszakunk is hosszabb, nemcsak egy-két próba, ahogy az egy havi-kéthavi játszási rendnél normális. Akár egy egész hetet is rászánunk arra, hogy újra felelevenítsük a darabot.
Másfajta koncentrációt igényel egy blokkokban játszott produkció?
Egyik-másik előadás nem azért igényel másféle koncentrációt, mert sok idő telik el két játszási időszak között, hanem mert alapvetően minden darab felépítése más, ezáltal a nehézségei is mások. Ezért aztán
minden darabot csak magához lehet hasonlítani, és minél több különleges mozgás vagy koreográfia van benne, annál bonyolultabb felújítani egy hosszabb kihagyás után.
A Nine esetében nemcsak a tér, a jelmezek is nagyon különlegesek, ráadásul egyénre szabottak, szereposztásonként változnak. Mit szerettetek volna megmutatni Claudiából, a múzsából?
Igyekeztem nagyon Guido-központúan felépíteni a karaktert, hiszen az egész darab origója a rendező-karakter. A férfi pozíciója függ a különböző életszakaszaiban megjelenő, fontos női alakoktól, tehát a darabban nekünk elsősorban nem saját magunkat kell hangsúlyoznunk, sokkal inkább őt kell erősítenünk a szerepformálással. Claudián keresztül azt próbálom megmutatni, hogy a múzsa milyen mintát jelentett, hogyan motiválta a Guidót, illetve a férfi mit veszített azzal, hogy a nő már nincs mellette.

Homonnay Zsolt és Polyák Lilla a Nine-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Ha Claudia karaktere ennyire alárendelődik Guidónak, hogyan tud érvényes figurává válni?
Úgy, hogy ez egy társasjáték, amit egy-egy ponton párban játsszunk, és bár Guido a jelenetek központi figurája, a páros részeknél mégis kettőnkről szól a történet. Az, hogy a férfi előtérbe kerül, nem jelenti feltétlenül azt, hogy a nő hátralép, épp ellenkezőleg. Szerencsére a darab ad is rá lehetőséget, hogy megmutassuk a két ember egymáshoz fűződő viszonyát.
Balázs Zoltán rendezőnek nagyon konkrét elképzelése volt arról, hogy mit szeretne látni a színpadon.
Pont ezért érdekes, hogy bár mindhárom szereposztásban ugyanazt csináljuk a jelenetekben, és illeszkedünk az ő elgondolásához, a három alakítás mégis gyökeresen eltér egymástól. Ez pedig abból adódik, hogy
mindannyian nagyon különböző személyiségek vagyunk, a figura pedig pont attól válik egyedivé és élővé, hogy ez megjelenik a színpadon is – nem a rendezői koncepció ellenében, hanem ahhoz igazodva.
Claudia idealizált nőként, múzsaként jelenik meg a másokhoz kötődni képtelen Guido életében. A te értelmezésedben milyen a kettejük kapcsolata?
Szerettem volna Claudiát nagyon valóságosnak ábrázolni. Lehet, hogy ő Guido fejében egy múzsa, de ahogy az előadásban is elhangzik, az az idealizált alak, akit a nőben lát, nem létezik, csak egy kitalált lény. Ebből az ellentétből próbáltam a kapcsolatot is ábrázolni, hiszen pont ez a viszonyuk tragédiája: a megvalósulhatatlansága. Elbeszélnek egymás mellett, hiszen egyikük azt próbálja megértetni, hogy ő igazi, miközben Guido folyamatosan ideákat gyárt, mert arra van szüksége – nincs is igénye az igazi kapcsolatokra, mert nem tud mit kezdeni Claudia valós énjével.
Ezek szerint Claudia azért vet véget a kapcsolatnak, mert nem akar többé múzsaszerepben létezni.
Az én megfogalmazásomban inkább abból lesz elege, hogy a férfi nem értékeli, és nem akarja megismerni a nő valódi énjét. Hiszen Claudia arra vágyik, hogy „igazi” legyen, és valódi kapcsolatot alakíthasson ki, de ezt nem kapja meg.
A darab több síkon játszódik, melyek hol élesen különválnak, hol pedig összemosódnak. Ha Claudia ennyire „valóságos”, akkor van számára átjárás a síkok között?
Természetesen, az első felvonásban szinte csak látomásként jelenik meg – leszámítva a kezdőjelenet temetés-képét, ahol tényleg mindenki ott van –, és olyan szürreális helyzetekben, pontokon jelenik meg, vagy szól hozzá az eseményekhez, amik elemelik a valóságtól. Fizikailag csak a második felvonásban van jelen. Ezeket a helyzeteket nagyon nehéz megmutatni, és a történet teljes megértéséhez mindenképpen szükség van a néző nyitottságára.
Többször említetted, hogy a szerepformálás során igyekeztél magadból is megmutatni valamit. Érdekes helyzet, hogy ebben az előadásban a volt férjeddel, a Guidót alakító Homonnay Zsolttal játszol együtt.
Mivel a saját életünkből is dolgozunk, akarva-akaratlanul is belecsempészünk a jelenetekbe olyan momentumokat, amik a saját életünkben is megtörténtek. Ennyi idő távlatában azonban úgy gondolom, hogy ezek az apróságok segítik az alakítást, és jól tudunk együtt dolgozni. Szerencsés helyzet, hogy van egy olyan történetünk és múltunk, amihez bizonyos helyzetekben vissza tudunk nyúlni.
Nem megterhelő úgy játszani, hogy tudod, egyes momentumok valamilyen formában a saját életekben is megtörténtek?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy megmozgatja az embert, de ez a szakma erről szól:
ha elsajnáljuk az előadásból a lelkünket, kár felmenni a színpadra.
Eltelt már annyi idő, hogy ezek az emlékek inkább segítsék a közös munkát, mintsem gátolják, és az alakítás sokkal izgalmasabb, különlegesebb lesz tőle. Amit csinálunk, egy lelki lemeztelenedés, nemcsak akkor, amikor az ember a volt férjével játszik, hanem minden egyes alkalommal, amikor kiállunk a közönség elé. Csak itt vannak konkrétabb dolgok, amiket elő lehet húzni a fiókból.
A férfi-női viszony mellett a Nine-ban fontos a nők egymáshoz fűződő kapcsolata is, ráadásul a történet szerint Claudiát éppen Guido felesége, Luisa hívja vissza, hogy segítsen a férfinak kilábalni a válságból. Hogy viszonyul egymáshoz ez a két nő?
Kettejük között kölcsönös, tiszteletteljes kapcsolat van, és pont Claudia az, akitől Luisa nem félti a férjét. Ismerik egymást, és a feleség látja azt is, hogy a nő részéről a kapcsolat már lezárult, és bár Guido próbálkozik, nem tudja megszerezni. Ez biztonságot ad neki. Viszont Claudia pozíciója érdekes abból a szempontból, hogy a darabban közte és a nők között nem igazán történnek olyan konkrét találkozások, mint például a szerető és a feleség között. Különálló individuumként működik a színpadon, és valójában csak Guidóval konfrontálódik egy-egy helyzetben.
Valóságról és viszonyokról beszélünk. Ez a fajta múzsa-művész viszony, amit a színpadon látunk, létezhet a valóságban?
A mi szakmánk nagyon nehéz, talán pont azért, mert a lelkünkkel dolgozunk. Komoly tanulási folyamat és a megélés része, hogy az ember ne keverje össze a színpadi érzelmeket a valósággal. Ebből a szempontból szerencsés vagyok, hogy nagyon korán lett családom, így korán megtanultam vigyázni a lelkemre. Ugyanakkor a környezetemben sok olyan kapcsolatot látok, ami színpadi szerelemből szövődött, és számos alkalommal köttetnek házasságok színházi emberek között. De ha csak egy próbaidőszak szintjén maradunk: fontos, hogy egy színésznő múzsaként is funkcionáljon, és megmozgassa a rendező fantáziáját annyira, hogy ötletei támadjanak róla az előadáshoz – csak utána ezt ott kell tudni hagyni a színházban.
A Nine a következő évadtól ismét látható lesz a Budapesti Operettszínház műsorán.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Polyák Lilla a Nine-ban (fotó: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)