Az idei Salzburgi Ünnepi Játékokon is szereplő La finta giardiniera-produkció és a Landestheater „házi” Don Giovanni-előadása közötti nagyságrendi különbséget jól szemlélteti, hogy az utóbbi címszerepét az az énekes alakítja, aki az előbbiben a legkisebb karakterszerepet játszotta. Amilyen remekül helyt állt Rainer Brandstetter akkor Nardóként, valószínűleg épp olyan színvonalas Leporellót énekelt volna most, a nagy szoknyavadász szerepében azonban sem hangilag, sem színészileg nem tudta felmutatni a Don Giovannit jellemző lehengerlő erőt és eleganciát, az igazi grandeur-t. Az viszont, hogy nem a különben hozzá illőbb Leporello alakjában lépett színre, azzal a kétségtelen előnnyel járt, hogy ez a szerep Krzysztof Borysiewicz-nek jutott, aki pontosan, nagy vivőerejű hangon énekelt és szellemesen játszott.

A Donna Annát és Don Ottaviót alakító Nina Bertent és Neal Banerjee-t is hallhattam már Az álruhás kertészlányban: akkor mindkettejük produkcióját meggyőzőbbnek éreztem, mint most. Berten erőteljes drámaisága ugyan imponáló, de a szólam legmagasabb régióiban kissé bizonytalanul mozog, Banerjee-vel kapcsolatban pedig csak most tűnt fel, hogy egész egyszerűen csúnya hangon énekel.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy mindezekre csak ebben az előadásban figyeltem föl: míg Az álruhás kertészlányban Dorris Dörrie kiváló rendezése mintegy „elfedte” a vokális teljesítmények kisebb hiányosságait, itt a színrevitelben nemigen gyönyörködhettem. Mert nem is az énekesekkel volt a legnagyobb baj ebben a Don Giovanniban, hanem a rendezéssel és a színpadképpel: előbbi otromba és fantáziátlan, utóbbi funkciótlan és csúnya. Peter Dolder rendezése ügyetlenül kezeli a teret, nem képes igazán karakterizálni, a színpadi mozgások néhol kifejezetten zeneellenesek, de a legfőbb baj vele mégis az, hogy hiányzik mögüle egy egységes látásmód.

Pedig Doldernek – aki a jelek szerint még Mozart kedvéért sem hajlandó hinni az isteni igazságszolgáltatásban – talán volna mondandója az operával kapcsolatban. A temetői jelenet végén még látni engedi, ahogy a Kormányzónak beöltözött figura – miután elfogadta Don Giovanni vacsorameghívását – lelép az emlékmű talapzatáról, és Masettóék leveszik róla a jelmezt, parókát. Az opera végén pedig nem alvilági lelkek ragadják magukkal a megátalkodott bűnöst, hanem a Masetto (és vélhetően Don Ottavio) által felbérelt emberek végeznek Don Giovannival. Vagy nem is végeznek vele? Lángcsóva csap elő a földből, Don Giovanni eltűnik, majd az utolsó jelenet közben, míg az opera többi szereplője levonja az este tanulságát, egyszer csak a színpad fölötti függőhídon jelenik meg, két csinos fiatal hölgy társaságában. Ő lenne tehát korunk hőse: önző, léha és erőszakos, másokat becsap, kihasznál, megöl, és mindezt büntetlenül megússza? Lehetséges. Egy ilyen olvasat elfogadásának előfeltétele azonban egy végiggondolt, koncepciózus és színvonalas rendezés lenne.

Ha már lebeszéltem, kedves Olvasó, a Landestheater Don Giovanni-előadásáról, hadd ajánljam helyette azt a nagyszabású, élvezetes Mozart-kiállítást, amelyet a jubileumi év alkalmából rendeztek a salzburgi Neue Residenz falai között, s amely január 7-ig tart nyitva. Itt még azt a Marzemino nevű vörösbort is meg lehet kóstolni, amelyet az operában Don Giovanni fogyaszt. Egészen kellemes.

(2006. április 29. 19:00, Salzburger Landestheater – Mozart: Don Giovanni; Rainer Brandstetter (Don Giovanni), Krzysztof Borysiewicz (Leporello), Nina Berten (Donna Anna), Neal Banerjee (Don Ottavio), Nikolaus Meer (Kormányzó), Susanne Rose Geb (Donna Elvira), Aleksandra Zamojska (Zerlina), Latchezar Spasov (Masetto); Chor des Salzburger Landestheaters (karig.: Nektaria Paletsou), Mozarteum Orchester Salzburg; vez. és contiuo: Kai Röhrig; díszlet és jelmez: Heidrun Schmelzer; rend.: Peter Dolder)