Kortárs válaszok az egzotikumra
Szindbád, az ománi tengerész története Hisham Gabr zenéjének és Nader Salah El-Din librettójának segítségével kel életre. A rangos szereplőgárdát, az arab énekeskiválóságok mellett kiváló magyar közreműködőket is felvonultató előadás rendezője, Káel Csaba közelről is ismeri ezt a világot, hiszen már második alkalommal dolgozik együtt a neves szerzőpárossal, de ezenkívül is megannyi egzotikus tájakon játszódó, sikeres opera színrevitelében vett részt.
A nemcsak zeneszerzőként, de karmesterként is nemzetközileg elismert, különösen sokoldalú egyiptomi művész, Hisham Gabr ezer szállal kapcsolódik az Ezeregyéjszaka legendás alakjához.
Szindbád emblematikus figurájának heroikus küzdelmein keresztül a nézők az arab világ élő kulturális hagyományaiba is betekintést nyernek.
Omán pedig nem csupán háttér, ahol a mesés Kelet minden titka megelevenedik, hanem az identitás és az emlékezet tere is, amelyben az utazás egyszerre jelenti a tengeri kalandot és az igazság keresését. A hőssé váló Szindbád a külső viharok legyőzése közben önmagát is megtalálja.
Szindbád, az ománi tenegrész varázslatos tájakra kalauzolja a nézőket (Fotó/Forrás: Khalid Al-Busaidi / ROHM)
A legkorábbi mérföldkövek
Az opera történetében az „egzotikum” már a műfaj születése után nem sokkal megjelent, de minden korszakban teljesen mást jelentett.
Az első ilyen jellegű kísérletek a kései 17. századra tehetők, amikor az európai közönség érdeklődni kezdett a távoli kultúrák iránt.
Erre az egyik korai példa Jean-Baptiste Lully és Molière közös műve, Az úrhatnám polgár (1670), amelynek híres „török ceremóniája” akkor még parodisztikus módon idézte meg a Keletet, Henry Purcell A tündérkirálynő (1692) című operájának végén pedig kínai táncosok jelentek meg. (A darab félig szcenírozott verziója 2009-ben, szintén Káel Csaba rendezésében került színpadra a Müpában.)
Jean-Philippe Rameau 1735-ös Les Indes galantes (A gáláns Indiák) című operája volt az első olyan nagyszabású mű, amely több távoli helyszínt mutatott be, bár ekkor még az európai ízlésvilágra szabva. Ebben a korban vált népszerűvé a „janicsárzene” imitálása is: erre jellegzetes példa Mozart operája, a Szöktetés a szerájból (1782), amely már árnyaltabban jeleníti meg a keleti kultúrát.
A 2016-os Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Kínai Nemzeti Opera előadásában láthatta a közönség Puccini Turandot-ját (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)
19. század: az egzotikum aranykora
Bizet a Gyöngyhalászokban (1863) Ceylonba kalauzolta el a nézőket, míg a Carmennel (1875) Spanyolországba utazhattak, ahol az egzotikum leginkább érzéki háttérként jelent meg.
Azóta is sokat játszott Aidájához (1871) Verdi állítólag még egy arab népdalgyűjteményt is használt ihletforrásként, a történet örök érvényűségét pedig a főhősök törékenysége és a háború mély erkölcsi kérdései adják.
Giacomo Puccini, a dallamformálás nagymestere valóságos Kelet-szakértővé vált, hiszen a Pillangókisasszony tragikus története Japánban, a Turandot pedig Kínában játszódik. Az utóbbi befejezésére már nem maradt ideje, de az operát jelenleg is két változatban játsszák: a korábbiban Franco Alfano, míg a modern változatban Luciano Berio muzsikájával kiegészülve meséli el a titokzatos nő történetét, és avatja be a nézőket a kor társadalomfilozófiai kérdéseibe.
21. század: integráció és hitelesség
Míg a korai művek gyakran külső díszletként használták a távoli kultúrákat, a 21. századi operák már a valódi kulturális integrációra és a hitelességre törekednek. Az opera mára olyan platformmá vált tehát, amelyben a különböző civilizációk értékei bízvást találkoznak, a kortárs művek pedig egyre inkább párbeszédre hívják az alkotókat és a nézőket is. Szálljunk hát föl Szindbád, az ománi tengerész hajójára együtt!
Szerző: Both Gabi
Az előadásról további információ itt érhető el. >>>
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz blogján jelent meg.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Részlet a Szindbád, az ománi tengerész című opera előadásából (fotó/forrás: Khalid Al-Busaidi / ROHM)
hírlevél
