- Egy helyen azt írtad, hogy „a magyar komolyzenei koncertélet meggyőződésem szerint jóval nívósabb, mint a magyar színházi élet." És mi a helyzet a hazai zenés színházakkal?

- A magyar zenés színház ebben a tekintetben szorosabb kapcsolatban áll a színházi élettel, mint a komolyzeneivel. Ugyanakkor a helyzete is nehezebb, paradox módon már azért is, mert az opera alapvetően nemzetközi műfaj: nagyobb az elvándorlás, ami nem könnyíti meg az Operaház dolgát. Másfelől a zenés színház esetében sokkal széttartóbbak a nézői és művészi elvárások, nem lehet megmondani, hogy most épp mi a műfajon belüli világtrend, vagy akár az a legfontosabb két-három csapásirány, amit át lehetne ültetni a hazai viszonylatok közé. A hazai operaközönség pedig alapvetően konzervatív ízléssel bír, tehát az sem biztos, hogy könnyedén elfogadnák ezeket a trendeket. De még mielőtt valaki félreértene: ez a nézői kívánalom éppannyira legitim, mint bármelyik másik. Viszont az is igaz, hogy egy konzervatív előadást ma sokkal nehezebb jól megcsinálni, mert ott igazán nélkülözhetetlenek a nagyformátumú énekesek.

- Te azok közé a kritikusok közé tartozol, akiknél az első bekezdés után tudni lehet: tetszett a darab vagy sem. Az értékítélet lenne a kritikus elsődleges feladata?

- A kritikus mindig több pályán játszik egyszerre. Elsődleges feladata szerintem az, hogy annak a nézőnek, aki már látta az előadást, vagy épp szándékozik megnézni, felkínáljon egy értelmezési és értékelési ajánlatot. De számot kell vetnie azzal is, hogy az olvasók jelentős része nem látta, és vélhetően soha nem is fogja látni az adott produkciót, pusztán jól formált véleményt szeretne nyerni. Úgy gondolom, a kritika másik feladata az ő informálásuk. Épp a napokban olvastam Pernye András egyik tanulmányát, aki azt írta: egy előadóművésznek minden este választ kell adnia arra a végső kérdésre, hogy miért is áll ott kint a pódiumon. Szerintem ugyanez igaz a kritikusra is.  Az ugyanis korántsem elegendő indíttatás, hogy kaptunk egy szerkesztői felkérést. Annak, aki kritikát ír, folyamatosan fent kell tartania motiváltságát, érdeklődnie kell a kritika tárgya iránt. Ez egyébként korántsem mindig oly könnyű feladat, mint amilyennek elsőre hangzik. 

- Párhuzamosan írsz a legkülönbözőbb hangvételű lapoknak.  Szerinted egy szerzőnek mennyire kell figyelembe vennie az adott orgánum hangvételét?

- Természetesen figyelembe kell venni, miközben rendkívül nehéz vizionálni egy adott lap tipikus olvasóját. A szöveg mélységével ugyanúgy játszani kell, ahogyan a terjedelemmel is, hiszen tudható, hogy az átlagolvasó figyelme 3000 leütés után lefordul egy online felületről - és nem lehetünk biztosak abban, hogy nincs-e így ugyanez a nyomtatott sajtótermékek esetében. Ebből is következik, hogy egy online lapnál valamivel könnyedebben kell írni, ami látszatra sokszor akár felszínesnek is hathat. Ez bizonyos szempontból formai követelmény is, s jó, ha az olvasó is elfogadja, hogy ilyen terjedelemben nem lehet mély szakkritikát elvárni. És tegyük hozzá - ez itt nem is cél.

- Több területen is mozogsz párhuzamosan, tévékritikától kezdve színház- és operakritikán át a filmkritikáig. A kritika szempontjából értelmezhetőek a műfaji határok?

- A kritikusi szerep alapvetően a művelt néző pozíciójának kivetítése, tehát bármilyen kulturális produktumot néz, vélhetően lesz érvényes véleménye. Az pedig már írástudói kötelessége, hogy ezt a véleményt meg tudja fogalmazni minőségileg, érvekkel alátámasztva. Nem gondolom, hogy a kritikát nagyon szakosítani kellene, már csak azért sem, mert Magyarországon nincs szükség csak operett-, vagy csak operakritikusra, ahogyan láthatóan nincs szükség csak színházkritikusra se - hiszen tudjuk, hogy egyikünk sem kizárólag ebből keresi a kenyerét. Másfelől nagyon szerencsétlen lenne, ha az ember a gondolatait csak meghatározott műfajokra korlátozva mondhatná el. Természetesen bizonyos alapokat mindig el kell sajátítani, meg kell tanulni, miképp kell „olvasni" egy opera- vagy színházi előadást, hiszen a kritika nem merülhet ki puszta rácsodálkozásban vagy fintorgásban.

- Most épp két lapnál dolgozol szerkesztőként. Mik a leggyakoribb kritikusbetegségek?

- Az egyik legtipikusabb a sulykolás, amikor a szerző nem hiszi el, hogy elegendő valamit egyszer leírni. A másik visszatérő jelenség pedig az, amikor a kritikus már a produkció előtt tudja, hogy mit fog írni. Ez ellen még akkor is küzdeni kell a szerzőnek, ha az előítélet egyébként teljes mértében megalapozott. De egy kritikusnak idővel be kell látnia azt is, hogy mi az, ami az ő gusztusához közel áll, és mi az, ami szakmailag és alkatilag is hidegen hagyja, netán taszítja. Az ugyanis egészen biztos, hogy egyetlen kritikusnak se tetszhet minden stílus vagy művészi irány.

Fidelio.hu, a Színház.hu és a Magyar Állami Operaház közös kritikapályázatára meghosszabbított időpontig, október 20-ig várjuk a pályaműveket a [email protected] címre. A pályázat feltételeiről és a díjazásról itt találhatsz bővebb információt.