Gyermekelőadásra a kritikus mindig speciális elvárásokkal érkezik. Nem mintha a fiataloknak készült produkcióknak nem kellene teljes értékű művészeti alkotásnak lennie, vagy megfelelnie minőségi követelményeknek, ám ezen programok esetében a hangsúlyok szükségképpen máshova tevődnek. Fontos lesz az élményszerűség, a szórakoztatás, és a mű jelentésrétegeinek összetettsége sem válhat a célközönség megértésének kárára.

Tallér Zsófia Leánder és Lenszirom című operája újonnan íródott alkotás, így maga a mű is számot tarthat az érdeklődésre. A klasszikus meseelemekkel (próbatétel, szerelem, átváltozás) teletűzdelt történet kellően fordulatos, hogy fenntartsa a gyerekek figyelmét, ám bonyolultsága miatt jobban való az Operaház által a műsorleírás szerint eredetileg is megcélzott nyolcévesnél idősebb korosztálynak, mintsem a kisebbeknek, akik szép számmal fordultak elő a nézőtéren, és rendszeresen igényelték a szülői magyarázatot a látottakhoz. A cselekmény több, akár egy egész mű lehetőségét is magában rejlő történetszálat  tartalmaz, ezek némelyike (például Leánder szüleinek balsorsa vagy Töndér Negéd és a Vaknadály kapcsolata) csak említés szintjén jelenik meg, teret adva a fantáziának, ám egyszersmind egy kevés hiányérzetet is hagyva maga után.

Az összességében mégis pozitív benyomásban igen nagy szerep jutott a sokszínű, és a gyerekek számára is élményszerű zenének. Az opera muzsikája közvetlen érzelmi hatásokra épít, zenei nyelvezete akár a filmekből, rajzfilmekből is ismerős lehet a kisebbeknek. Néha játékosságával remekül kiegészíti a szöveg sziporkáit (habár a nem minden énekes esetében kielégítő szövegmondás és a túl sok egyidejű történés miatt egyes sziporkák sajnos nem tudtak érvényesülni), máskor azonban ellenpontozza azt, és a szövegben szinte súlytalanul megjelenő problémák a zenében nyerik el tragikumukat (ahogyan az Lenszirom önfeláldozása esetében is történik).

Zsótér Sándor neve a színlapon talán sokak számára meglepetést okozott, a rendező elsősorban nem a gyermekek számára készült munkáiról híres, ám tökéletesen gyermekbarát, de a felnőttek számára is élvezhető produkciót hozott létre. Az előadás nem túlzsúfolt, ám kellően mozgalmas, az apró, visszatérő motivikus utalások anélkül teszik követhetővé az eseményeket, hogy az előadás szájbarágóssá válna. Ehhez Ambrus Mária színes, de ízléses, igazi elvarázsolt világot idéző díszletei, Benedek Mari jelmezei és Ladányi Mária koreográfiája is hozzájárult, utóbbinak jelentőségét mutatja, hogy a darázsseregek támadása sokak számára az egész produkció legemlékezetesebb jelenetévé vált.

A férfi főszerepet éneklő Bakonyi Marcell az általam látott operaelőadásai közül a legmeggyőzőbb teljesítményt ebben a műben nyújtotta, habár hangterjedelmi korlátai néha ezúttal is gondot okoztak neki. A többi férfi szereplő is tisztességgel helyt állt, nem kiemelkedő, ám az egész produkcióba jól illeszkedő színészi és vokális alakítást nyújtottak. Kiemelkedett Daragó Zoltán, akiről korábban jóformán alig lehetett hallani, mégis érett művészként állt elő, és szép, kiművelt hangot szólaltatott meg. A női szereplők közül a Lenszirmot éneklő Molnár Ágnes nem csupán biztos magasságaival és szép színű szopránjával, hanem valóban királylányi fellépésével is emlékezeteset alkotott. Wierdl Eszter és Meláth Andrea a tőlük megszokott kidolgozott és magas színvonalú produkciójukkal járultak hozzá az előadáshoz, Cserna Ildikó pedig parodisztikus készségeivel igazi mesei főgonosz lett. A Magyar Állami Operaház Zenekara Bogányi Tibor vezényletével színgazdagon és kifejezően muzsikált, ezen a néhány kisebb szépséghiba se tudott érdemben rontani.

Leánder és Lenszirom története nem csupán az operában ért boldog véget: az új mű és a konkrét előadás is egyértelmű sikert aratott. Igazán boldogok azonban akkor lehetnénk, ha mindez azt is feltételezné, hogy a jövő közönsége nem csupán lelkes operajáró lesz, de egy kortárs szerző vagy egy egyéni látásmódú rendező neve sem riasztja majd el őket.