Van valami egészen megkapó az opera megjelenítésében, ez pedig a jelmezek és a színpadkép letisztultsága. A Pillangókisasszony legfőbb erénye ebben az egyszerűségben áll: míg más előadások sokszor a legjobb előadók ellenére is egy rosszul öltözött japán piacra emlékeztetnek, Kerényi Miklós Gábor rendezésében a színek és a színpad összhatása csak erősíti Puccini ártatlanságról és tisztaságról szóló operáját. A giccs elkerülése már csak azért is üdvözlendő, mert az opera történetét minden egzotikuma ellenére nem szabad távoli történetként értelmezni. Előbb kell szólnia férfiról és nőről, mintsem a japán és az amerikai kultúráról, keletről és nyugatról. Nem mintha a Pillangókisasszonyt rendezők egyébként bővelkednének ötletekben: az unalmas és pragmatikus rendezésekhez szokott közönség a legkisebb ötletért, pluszért is hálás. Legyen az az anyja halála közben a kikötőt pásztázó kisfiú, vagy hogy a nevezett öngyilkosság legalább nem egy paraván mögött történik. A mértéktartó sminkelésnek hála olyan érzésünk sincs, hogy túlzottan kifestett európai embereket látunk a színpadon. Zavaró legfeljebb csak a kisfiú életkora lehet, aki a történet szerint legfeljebb a másodikat tölthette, a színpadon azonban egy hat-nyolcéves kisfiú remekel.

Kerényi Miklós Gábor rendezése nem tör nagy magasságokba, de hibátlanul megállja helyét azon a szinten, melyet kitűzött magának: stilizált színpaddal és a történet semlegesebb koncepciójával - nos, töltse meg mindenki, ahogy szeretné. És noha az ilyen rendezéseket gyakran ostorozzák ürességük miatt, tény, hogy ezek élnek túl több évet az Operaház színpadán.

A címszerepet alakító Létay Kiss Gabriella uralta a színpadot, noha hangilag csak részben alkalmas a szerepre. Úgy is mondhatnám, bele lehet feledkezni éneklésébe, de csak kevéssé adja át a „törékeny Butterfly" KERO-féle elgondolását. Mivel hangja inkább mezzo, az első felvonás hősnőjét hallva nem igazán átérezhető, hogy egy tizenöt éves, naiv lányt hallunk. Annál szerencsésebb az időbeli ugrás után, amikor egy gyermek anyjának kell lennie: ekkor már hiteles ez a mezzóból avanzsálódó szoprán hang. Létay Kiss remek plasztikussággal, a szó legjobb értelmében rutinosan énekli a nagyáriát is (Un bel di vedremo).

László Boldizsár könnyed és elegáns Pinkerton szerepében, noha mintha takarékon énekelt volna. Több harsányság, több felelőtlenség várható el a viszkis jelenetben és erőteljesebb kifejezés a szerelmes részeknél. Az énekes azonban így is megjeleníti a férfi paradoxonját: a kalandor tengerész a nászéjszakán valóban szerelmes, szeret és rajong Cso-cso-szánért, gesztusai és éneke ilyenkor telve van romantikával. Egész alakítása még kiválóbb lehetett volna, ha nem csupán egy keddi repertoárdarabként tekint az estére.

Ulbrich Andrea (Szuzuki) szép és érett hanggal, telt hangszínnel énekel, az amerikai feleséget Markovics Erika alakítja, aki hangilag jól oldotta meg szólamát, de némi nőies vonzerővel felruházhatták volna (szó szerint és képletesen): legyen elképzelhető, hogy érte hagyta el Butterflyt Pinkerton. Busa Tamás már kevésbé meggyőző Sharpless szerepében, előadása halk és kissé modoros, Megyesi Zoltán jól teljesít Goróként. Az Operaház zenekara meglehetősen szürkén játszott: nem igazán döntötte el, melyik aspektusát kívánja árnyalni a darabnak. A Zümmögőkórusban mind az énekkart, mind a zenekart meglehetősen bizonytalannak éreztem.

A Pillangókisasszony értéktartó és minőségi előadás, azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy születne-e dráma az operából egy ilyen tragikus gócpontot jelentő halál, Cso-cso-szán öngyilkossága nélkül? Egy átlagosan jó előadás esetében aligha. Egy hétköznapi repertoáresten valakinek meg kell halnia ahhoz, hogy az éneklésből opera, az operából dráma szülessen.