A Nabucco Verdi első jelentős közönségsikere és ma is egyik legtöbbet játszott opusza első alkotói korszakából. Ugyanakkor a hatásos dallamok és hálás szerepek (Nabucco és Abigél) ellenére a darab az érzelmek ábárzolása terén alatta marad a későbbi nagy Verdi operáknak. Az egymás után sorjázó zártszámok konvencionális felsorakoztatása nem sok lehetőséget teremtett a zeneszerzőnek a drámát részleteiben kifejtő zártjelenetek felépítésére. Az opera színpadra állítása során tehát a rendezőnek érdemes odafigyelnie a hatásos színészvezetésre, az egyes jelenetek gondos megkomponáltságára és a jól kivitelezett tömegmozgatásra. Máskülönben az énekesek produkciója jelmezes koncert, nem pedig igazi operaleőadás benyomását fogja kelteni.
Kesselyák Gergely rendezése pont a fent említettek figyelmen kívül hagyásával követte el a legnagyobb hibát a darab színpadra állítása közben. A karmester-rendező nem dolgozta ki alaposan a szereplők egymáshoz való viszonyát, jellemeikről se volt sok mondanivalója és a tömegmozgatás terén is megelégedett a legminimalistább eszközök alkalmazásával. Ennek következtében az énekesek nagyrészt szoborszerűen a közönség felé merevedve énekeltek, az énekkar pedig általában üres dekorációként adta elő a hatalmas kórustablókat.
Mindezen hiányosságokat Kesselyák az előadás látványos vizualitásával igyekezett takargatni. A forgószínopad alkalmazása, a színpompás jelmezek, a világítástechnika, illetve az asztrológiai üzenetek kétségkívül látványos, ám sok esetben üres dekorációnak bizonyultak. A szereplők és a kórus forgószínpaddal történő mozgatása, lesüllyesztése és felemelése a végtelen univerzumot idéző háttérrel azt az érzetet keltette, mintha a történet egy csillagközi térben játszódna. A szereplők mozgatásával a köztük lévő erőviszonyok változását, az egyszer lenn, máskor fenn érzését fejezte ki a rendező. Ez önmagában véve azonban kevés egy hatásos előadáshoz. Nem baj, ha a színpadra állítás a látványosságra hajt, az viszont problematikus, ha mindez csak üres dekoráció, amiben semmi életszerűség nincs. Valahogy nem állt össze hatásos, egységes előadássá ez a rendezés és egy show-szerű koncert előadás benyomását keltette. Verdi zenéje és az énekesek azonban ez esetben is elvitték a hátukon az előadást.
Alexandru Agache szép dallamformálással, olaszos énektechnikával énekelte a címszerepet. Nagy formátumú hangjához nagyon jól illet a gőgös, istenkáromló király figurája, de megrendítően varázsolta elénk a megtört, bűnbánó Nabuccot is. Nem mellesleg kifogástalan artikulációval, értően adta elő az olasz szöveget. Palerdi András Zakariása azonban súlytalanra sikeredett. Basszusa nem elég súlyos a szerephez, emellett hangja az előadás második felében érezhetően elfáradt. Nem beszélve a kisebb-nagyobb zenei pontatlanságokról, amelyek máskor nem jellemezik produkcióját. Az Abigélt megformáló Rálik Szilvia hatásos fúriaszerű kitörései mellett szólama bensőségesebb részleteit nem interpretálta hitelesen. Technikailag kifogástalanul uralta szólamát, de a magasabb hangokat kíméletlen élességgel énekelte ki s vokális teljesítménye nélkülözte a bensőséges líraiságot. Horváth István üzembiztos, lágy tenorhangon adta elő Izmael szerepét, korrekt teljesítményt nyújtva. Gál Erika is igyekezett életszerűen megformálni Fenéna alakját és ez többé-kevésbé sikerült is neki. Az énekkar korrekt teljesítményt nyújtott, Kovács János kezei alatt a zenekar precízen és hatásosan szólt, de ezúttal elmaradt az igazán sodró lendületű zenekari hangzás.
Színvonalas, de közel sem kiemelkedő volt tehát az új Nabucco premier és ami a rendezést illeti: nem jártunk sokkal jobban vele, mint Mikó korábbi interpretációjával.
hírlevél
