- A pályázati felhívásban az áll a neved után, hogy újságíró és kritikus. Ez a kettő két külön szakma lenne?  Létezik ma egyáltalán főállású kritikus?

- Az mondanám, hogy alapvetően kétféle kritikusi attitűd létezik. Az egyik a gyakorló újságíróé, aki a napja jelentős részét sajtótájékoztatókon tölti, híreket ír, interjúkat vagy épp mozgóképes anyagokat készít. Emellett pedig van egy olyan szívének kedves időtöltése, amolyan hobbija, a kritikaírás, amivel alapvetően nem az információ kommentár nélküli átadása a fő cél, hanem valamiféle népművelés, illetve az adott műalkotáson, jelen esetben opera-előadáson átszűrve a világról alkotott véleményének a megfogalmazása a napi feladatok mellett. A másik részről pedig vannak, akik a műfajt jóval elméletibb oldalról közelítik meg, akiknek a kritikája nem annyira a zsurnaliszta, mint inkább a tudós munkásságának képezi szerves részét. Ez a két megközelítés persze leginkább a kritikák vagy elemzések hosszában különböztethető meg, attitűdben nem áll mindig olyan távol egymástól, én mégis inkább az első kategóriába sorolnám magamat.

- A napokban láttam, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem ősszel kritikusképzést indít. Szerinted mi az, ami ebből a műfajból tanítható?

- Annak idején a Bárka Színház Hajónaplója nagyjából egy évtizeden keresztül működött, ahonnan nagyon sok jó, most is aktív szerző került ki, tehát egy ilyen képzés mindenképp hasznos. Ugyanakkor ahhoz, hogy valaki tudja, miként kell nézni egy előadást, vagy épp hallgatni egy zeneművet, elengedhetetlen bizonyos fajta elemzői habitus, amire építeni lehet. Nyilván senki nem úgy születik, hogy egyből tudja, mire vagy épp kikre kell odafigyelni, milyen tendenciák uralkodnak épp kortárs művészetek terén. Ezek elsajátításában és megértésében nem árt, ha az embernek vannak segítői, tanárai, akik minimálisra tudják csökkenteni a mellényúlások számát.  Ugyanez igaz a kreatív írásra is - egy bizonyos fokig tanulható, de azért itt se hátrány, ha az ember többen gondolkodik az alany-állítmány mondatszerkezeteknél.  Összességében azt gondolom, hogy a kritikusképzés inkább a meglevő az alapkészségek fejlesztéséről szól.

- Zsűritag vagy, tehát megkerülhetetlen a kérdés: szerinted mitől lesz jó egy kritika?

- Amikor átkerültem a szerkesztői oldalra, meglepve tapasztaltam, hogy bizonyos általam sokra tartott, fontos szerzők nyers szövegeiben milyen alapvető hibák vannak. Az volt az érzésem, hogy ezeket a kritikusokat valójában a szerkesztőjük tette naggyá. (És itt most nem magamról beszélek.) Egy kritikánál, és általában, bármilyen szövegnél az a legfontosabb, hogy legyen tisztán követhető gondolati íve, legyen eleje, közepe és vége, és olyan olvasók számára is koherens legyen a pro vagy kontra indoklás, akik nem látták az előadást, nem voltak ott a koncerten. Hogy a kritikus épp az előadók munkájáról ír vagy a rendezői koncepcióról, az már az előadásnak a függvényében dől el, tehát el lehet olvasni Patrice Pavis Előadás-elemzés című munkáját, de nem kell szentírásnak venni a vektoros módszert. Nincs egyetlen, kötelező sorvezető, amivel a produkcióhoz közelíteni lehet. Az sem számít igazán, hogy egyetértek-e a szerző véleményével vagy sem, az viszont számomra elengedhetetlen, hogy a kritika alapján derüljön ki valami a kritikusról, legyen annyira személyes a munkája, hogy érzékelni lehessen a szöveg mögött álló egyéniséget. Majdnem mindannyian beleestünk a kezdetek kezdetén abba a hibába, hogy meg akartuk mutatni: mi ezen a területen igenis otthonosan mozgunk, komolynak vehető a lexikális tudásunk az adott produkcióról, előadóról. Ez a műfaj nem „a jó tanuló felel". Az életrajz, a mű- és előadás-történet felmondása feltétlenül helyt kaphat egy nagyobb lélegzetvételű tanulmányban, de egy napi-  vagy hetilap esetében ugyanez már nem feltétlenül igaz, hiszen a recenzió egy sokkal szélesebb, és nem feltétlenül csak szakmai közeghez jut el, arról pedig még nem is beszéltünk, hogy a képernyő előtt egészen más a szemnek kényelmesen befogadható szöveg mennyisége. Egy gyors reagálású orgánumnál a kritikusnak igenis feladata felkelteni az olvasó figyelmét - még ha nem is feltétlenül a pozitív értékítéletével.

- Meglehetősen sokat mozogsz színházi emberek között. Mennyire kell megtartania egy kritikusnak a távolságot egy alkotótól?

- Nem feltétlenül hátrány, ha egy kritikus tudja, hogyan születik meg egy előadás. Nekem az volt a szerencsém, hogy kezdettől fogva számtalan próbáról írtam riportot, készítettem interjút alkotókkal. Értelemszerűen ez az a helyzet, ami után nem szerencsés kritikát is írni, hiszen olyan bennfentes információid lesznek az adott produkcióról, amelyek valójában nem érdeklik a nézőt. A jegyvásárlót egyetlen dolog érdekli: megérte-e az árát az előadás, vagy sem. A belső infóknak ilyen szempontból nem sok értelme van egy kritikában.

- Ha most egy mondatban kellene összefoglalni: szerinted miért fontos ez a pályázat?

- Mert szükség van arra, hogy újabb egyéniségeket ismerjünk meg, ezért tényleg csak bátorítanék mindenkit, aki érez magában elég elhivatottságot, szakmai felkészültséget és kreativitást, hogy küldjön kritikát. És nem mellesleg mert elutazhat Japánba.