Ha nem hasogatjuk túlzottan a szőrszálakat, nem találunk túl nagy különbséget tragédia és bohózat között. Az utóbbiban a szerelemesek boldogulnak, az előbbiben pedig megboldogulnak. Ha a csak a cselekményt nézzük, akkor az ócska szóviccet még találónak is találhatjuk. A mai, műfajokat összemosó világban pedig különösen.

A minap egymás után láttam Thomas Middleton Asszony asszonynak farkasa című rémdrámáját Nyíregyházán és Offenbach operettjét, a Kékszakállt a Budapesti Operettszínházban. Mindkettőben egy kéjenc herceg csábítja a nőket. Mégpedig abszolút sikerrel. Csak éppen az egyik esetben a darab végére mindenki meghal, a másikban meg mindenki föltámad.

Pontosabban az operettben meg sem hal, minthogy a perverz herceg gyöngéd lelkű és kéjenc famulusa a maga örömére raktározza és elégíti ki ura halálra szánt szeretőit. Egyébként az angol reneszánsz dráma nagy alakja, a XVII. századi Thomas Middleton, Shakespeare kortársa és olykor társszerzője, éppoly cinikus, mint a XIX. századi pajzán operettszerző, Jacques Offenbach. Csak az előbbi szörnyen komolyan veszi magát, a másik meg csöppet sem. Amúgy az emberről meg a világról alkotott véleményük nem áll túl távol egymástól. Rosszul teszi a néző, ha hisz neki, és egyiküket komolyan veszi, míg a másikat nem, ha Middleton riasztó világképén felháborodik, az Offenbachén meg csak mulat. Lényegében mulatságos mindkettő, csak az egyik keserűen, a másik derűsen szórakoztat.

Persze különbségek vannak a két darab – a két történet – között.

Middleton

művében már a műfajból adódóan is gazdagabban motivált a csábítás és csábulás folyamata, mint az operettben. A bajok még a csábítás előttről erednek, onnan, hogy egy középkorú, közepes tehetségű, szegénységben élő férfi nála jobb módban élő család lányát veszi feleségül, aki hamar fölismeri, hogy lejjebb csúszott a társadalmi ranglétrán, mint amihez szokva volt. Így a magasról érkező vonzásra könnyen reagál kedvezően. És persze a férje is megvásárolhatónak bizonyul, egy pozíciót és jövedelmet adó kinevezéssel elhallgattatható. Ezzel akár véget is érhetne a mese, ha a szerző nem akarna mindenáron tragédiát írni. De mivel azt akar, narrátorként eleve beiktat egy intrikus nőszemélyt, egy sértett özvegyet, aki bosszút akar állni a világon, ezért rángat mindenkit a bűnbe, és előhoz egy papot, aki viszont a lelkiismeret ébresztgetésével lökdös mindenkit a tragikus vég felé, amit egyébként a szereplők maguk is minden módon elősegítenek. Karddal bélelt csapdát állít egy leleményes férfiú, többször elcserélt méregpohárral gyilkol a női főszereplő.

István István és László Lili (Fotó/Forrás: Trifonov Éva / Móricz Zsigmond Színház)

Mindez a nyíregyházi színház stúdiótermében, a Krúdy Kamarában történik, ahová Vereckei Rita tartalmasan stilizált teret talált ki, amelynek lényege középen egy árok, fölötte mozgó deszkalappal, amelyet olykor el kell tolni az útból, máskor mozgásával fenyegeti a közelébe kerülőt. Mellette keskeny sávok maradnak, ezek állandó bizonytalanságot, veszélyeztetettséget éreztetnek, a mélységet folyton kerülgetni kell, a peremén közlekedve pedig semmi sem érhető el egyenes, rövid úton.

A főszerepet István István játssza, akire ilyen fontos, ilyen súlyos feladatban nem emlékszem. Alkata pontosan megfelel az aggodalmaskodó kisembernek, kopaszodó, kövérkés, az öltöny feszül rajta. Későbbi önelégültsége éppoly kicsinyes, mint kezdeti panaszkodása nyomorult sorsára. Nyilván maga sem érti, mivel hódította meg a jobb léthez szokott velencei lányt. Ezt egyébként a szerzőn kívül talán csak a szerepet játszó László Lili színésznövendék tudja, akinek zárt, feszes arcából sugárzik a törtető akarat, az elszántság, a hatalomvágy.

Bizonyára eleve a kaland reménye, az ismeretlen vonzása ragadta ki a szülői ház biztonságából, és a legkevésbé sem a szerelem.

Ő azt nagyon pontosan tudja, hogy ez a csinos fiatal nő miért csalja meg, és végül hagyja el férjét a hercegért, aki nemcsak hatalmasabb és gazdagabb, de férfiasabb is, és ezt Gulácsi Tamás a hatalomtudat fölényes eleganciájával tudatosítja környezetében és a nézőkben. A fiatalasszony tudva vagy tudat alatt eleve ugródeszkának használta föl a jelentéktelen férfit, a szabadulás, az önállósodás eszközének. Pregitzer Fruzsina kitűnő mint előbb aggódó, majd megvesztegetett anya. Az irigységből intrikáló özvegyet Széles Zita precíz áltárgyilagossággal adja, ahogyan az egyébként a narrátorfeladathoz is illik, aki kívülállónak tetteti magát, mintha semmi köze sem lenne a végül bekövetkező katasztrófához.

Offenbach

és rutinos szövegírói, Henri Meilhac és Ludovic Halévy, nem közönséges herceget, hanem szokásuk szerint a történelemből, irodalomból jólismert legendás alakot választottak csipkelődő, szemtelenkedő operettjük főszereplőjéül. Kékszakállt, akinek az ő interpetációjukban történetesen az a mániája, hogy fékezhetetlen vágyait össze akarja egyeztetni a jó erkölccsel.

Ösztöneit csakis törvényes keretek közt kívánja kiélni. Csakis törvényes hitvessel hajlandó hálni, ezért gyilkoltatja sorra az asszonyokat.

Nem úgy jár el, mint Middleton reneszánsz kalandora, aki utólag törvényesíti bűnös viszonyát, hanem eleve nőül veszi kiszemeltjét. Csak ehhez előbb el kell tenni az útból a korábbi asszonyt. Így lesz már a darab kezdetére ötszörös özvegy, aki nem győz szomorkodni balsorsa fölött, hogy minden nővel így megjárta.

A Budapesti Operettszínház Kékszakáll-előadásának színpadképe (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Operettszínház)

A Budapesti Operettszínházban, a Székely Kriszta rendezte előadásban Lőrinczy Attila, Székely Kriszta és Szabó-Székely Ármin átirata szerint egy vállalat főszponzoraként jelenik meg Kékszakáll, ennek megfelelően Balázs Juli díszlete egy irodaház aulája lifttel, italautomatával, tekintélyes oszlopokkal. Néhány menet közbeni változtatás más helyszíneket is jelez, de ennek a néző számára nincs nagy jelentősége. Akár ugyanott is játszódhatna minden jelenet. Pattantyus Dóra természetesen mai ruhákat ad valamennyi szereplőre, maga Kékszakáll a nyíregyházi előadás hercegéhez egészen hasonló kék öltönyt visel. Bizonyára véletlen ez, de éppen ezért jellemző, nem annyira a tervezői észjárásra, mint a szituáció évszázadokon átívelő hasonlóságára, a hatalommal való visszaélés manapság újra reflektorfénybe került problémájára. A hasonlóság bizonyára az életből vétetett. Az, hogy az előadás nélkülözte az igazi átütő erőt, alighanem annak tudható be, hogy a második, éppen a címszereplő esetében pedig a harmadik szereposztást láttam. Bizonyára nem adták leszállított helyárakkal a vasárnap délutáni produkciót, pedig a címszereplő, Varga Donát tenorja legföljebb közelítette a mértéket, ami nyilván sokat visszavett a szörnyeteg formátumából, és ez akkor is veszteség, ha parodisztikusan ábrázolt nagyságról kellene szólnia ennek a mesének. A többi szereplő esetében nem éreztem ezt a veszteséget (amit persze könnyelműség kijelenteni úgy, hogy a többieket nem láttam). De annyi így is felmérhető, hogy ki mennyire tölti ki (be) az adott szerepet. Márpedig Lusine Sahakyan telt, szinte tenyeres-talpas takarítónője egyedi karaktert adott az egész történetnek, amely így elsősorban az ő lázadásáról, szabadságküzdelméről szólt. Erdős Attila Popolanija pedig egy nem éppen eredeti személyiségű beosztott álságos túlbuzgalmát helyezte előtérbe, Csuha Lajos ősz Bobéche-e meg egy magát még jól tartó öregember eleganciájával bogozza a bonyodalmakat, Kalocsai Zsuzsa tekintélyesen anyáskodik rosszalkodó fia fölött.

A közelmúltban sok szó esett a hatalommal visszaélő hivatali főnökökről, akik helyzetükből adódó fölényükkel is képesek kiszolgáltatott beosztottjaikra nyomást gyakorolni. Nincs régi a Nap alatt.