- Ha két olyan alkotás, mint a Kékszakállú és a Mario egy estén hangzik el, óhatatlanul felvetődik a kérdés, milyen koncepció rendezi őket egymás mellé. Az Erkel Színházban milyen rendező elv segítségével kapcsolódnak majd egymáshoz ezek az operák?
- Bretz Gábor játssza mindkét darab férfi főszerepét - Kékszakállút és Cipollát, a varázslót. De azért látok egy másik rendezőelvet is, ami közös a két előadásban: mindkettő labirintustörténet. A labirintus a beavatástörténetek metaforája, önmagunk megismerésének helyszíne. A Mario a társadalmi, a Kékszakállú a személyes önismeretről szól. Mindkét címszereplő kivételes képességű ember. Cipolla mágus, Kékszakállú zeneszerző. Szerintem minden embernek vannak különleges képességei, és nem mindegy, mire használjuk tehetségünket. A kérdés az, mi történik akkor, ha egy ember istennek képzeli magát? Mi zajlik le benne, és mit okoz környezetében ez a téveszme?
- Érdekes, amit mond, mivel a Kékszakállú szövege a hagyományos értelmezés szerint elsősorban a férfi főszereplő lelkéről szól, ha úgy tetszik, az ő szenvedése a hangsúlyosabb, míg Judit a behatoló, egyfajta öntudatlan agresszor benyomását kelti.
- Szerintem ez inkább Judit beavatási története, ezen keresztül ismeri meg magát a férfi is. És minél mélyebbre jutnak a saját démonaik megismerésében, annál jobban elbizonytalanodnak. Kíváncsiságuk mégis nagyobb félelmeiknél. És a démonjainkkal való szembenézés - bármilyen fájdalmas is legyen, - elvezet önmagunk megismeréséhez. Ez valódi megváltásunk alapja. Valahol azt olvastam, hogy minél jobban megismerjük önmagunkat, annál közelebb kerülünk Istenhez. Aki „tudás" akar lenni, pokolra kell annak menni. Azt gondolom, hogy ez a beavatási szertartás a felnőtté válás rituális folyamata. Napjainkban társadalmi és személyes szinten egyaránt válságban vagyunk - elvesztettük a felnőtté válás képességét (tisztelet a kivételnek), ami számomra az egyén valódi felelősségvállalását jelenti. Amikor azt tudom mondani, hogy én vagyok a felelős magamért, nem ti vagy mi, vagy netalántán ők.
- A Mario és a varázsló esetében hogyan jelenik ez meg?
- A Marióban a társadalmi kiskorúság a probléma forrása, ez élteti a parancsolás és engedelmesség egymást feltételező, egymást kölcsönösen kiegészítő viszonyát, ahogyan Thomas Mann írja is. Szerintem egy társadalom csak valódi önismerettől képes változni. Az előadás ugyanakkor még véletlenül sem törekszik politikai áthallásokra. Az emberiség történetében időről időre felfedezhető társadalmi kiskorúságról szól, és ahogyan azt Thomas Mann is sugallja, kiskorú társadalomban nem lehet demokráciát építeni.
- Milyen színpadi ötletek segítenek láthatóvá, befogadhatóvá tenni az önmegismerésnek ezt a folyamatát?
- A Kékszakállú látványvilága szürreális, költői, míg a Mario világát a hollywoodi mitológia ihlette, mint az egyetlen, jelenleg is beszélt, értett jelrendszer. A többi legyen meglepetés.
- Súlyos kérdéseket feszeget a készülő előadás, amely az Erkel Színház ifjúsági sorozatában is helyet fog kapni. Mit gondol, hogyan lehet mindezt középiskolásoknak megmutatni?
- Én a magam részéről kamaszkoromban utáltam az operát. Szegény apám cipelt magával mindig - rettenetesen unatkoztam. Később sok segítségre volt szükségem ahhoz, hogy megszeressem a műfajt. Valóban komoly kérdéseket járunk körül, de úgy gondolom, hogy látványos, érdekfeszítő, szórakoztató előadás születik. Ugyanakkor arra is szükség van, hogy a szülők, a pedagógusok beszélgessenek is a művekről a fiatalokkal, segítsék őket a tájékozódásban, mert miközben az interneten jószerével bármi hozzáférhető, ez a médium sokszor mégis szűk és manipulált világképet nyújt. A produkció, amit készítünk, beavató színház - beavatás beavatás révén -, épp ezért alapos megelőző és utólagos elemzéseket igényel, akár közönségtalálkozók segítségével is. Pilinszky szerint, aki a költészetben hazudik, a vallomás lehetőségétől fosztja meg magát. Ez most nekünk, alkotóknak a vallomás lehetősége - a felújított Erkel Színház színpadán.
hírlevél
