– A legtöbben színészként tartják számon, de emellett rendez, ír, fordít és zenél is. Honnan ered ez a sokoldalúság?
– Számomra mindez családi eredetű. Édesapám állatorvos volt, de emellett feltalálóként is tevékenykedett és egy időben filmrendezőnek is készült, édesanyám pedig tanárnőként dolgozott, úgyhogy a versek és a zene szeretete egészen kiskoromtól meghatározó volt. Hatéves koromban megkérdeztek, milyen hangszeren szeretnék tanulni, én pedig rávágtam, hogy gitáron, hamarosan pedig a klasszikus zongora is bejött a képbe.
Kálloy Molnár Péter (Fotó/Forrás: Forrás: Opera Magazin)
– Ma hol kap helyet az életében a klasszikus zene?
– Bizonyos fokig végigkíséri az életemet, már egész korán megérintett ennek a világnak a varázsa. Gyerekkoromban sokat jártam opera-előadásokra, bérletünk volt a miskolci színházba. Sajnos színészként kevesebb lehetőségem van erre, mert esténként játszom, de igyekszem időt szakítani rá. Számomra mindig ünnep, amikor az Operaházban járok.
– A kezdet kezdetén volt szerencséje az operaéneklésbe is belekóstolni.
– Budapesti diákéveim alatt történt 1992-ben Michiganben, hogy Tasnádi Csaba egy nemzetközi csapattal megrendezte A varázsfuvolát. Monostatos szerepére inkább színészt keresett – persze vokálisan is a kellő színvonalat kellett hozni –, így esett rám a választás. Rendkívüli élmény volt, főleg az, hogy valódi operistákkal énekelhettem. Az előadás jó kritikákat kapott, engem pedig le akartak szerződtetni a Miss Saigon egyik amerikai turnéjára, a főiskola miatt azonban nemet kellett mondanom. Később Az Operaház fantomjára kerestek címszereplőt Londonban, ahol benne voltam a legjobb kettőben, itt viszont azért estem el a lehetőségtől, mert túl fiatalnak találtak, Webber ugyanis kikötötte, hogy huszonnyolc év alatti nem játszhatja a Fantomot. Egyszer talán még elénekelhetem.
– Több ízben rendezett már zenés színházi produkciót. Operát is vállalna?
– Amennyiben megkeresnek, szívesen vállalkoznék rá. Rendeztem már olyan darabot, amely az opera és a musical határán van: a Toulouse-Lautrec-ről szóló Éljen az élet!-et. Az egyik előadásra eljött a zeneszerző, Charles Aznavour is, akiről tudni kell, hogy a festőművészhez hasonlóan ő is nagyon alacsony. Amikor a tapsrendnél bejött meghajolni, szellemesen megjegyezte, hogy tetszett neki a rendezés és a játékom is – akkor én játszottam Lautrec-et –, de legyünk őszinték, azért ő alkatilag alkalmasabb a szerepre.
Kálloy Molnár Péter és Ókovács Szilveszter (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia)
– Az Opera Shakespeare-nek szenteli a 2015/16-os évadot. Ön hogyan kapcsolódik a programsorozathoz?
– Szeptember 19-én utcafesztivál lesz az Operaház előtt Shakespeare Show néven, amelyet én fogok rendezni. A műsor elsősorban a repertoáron lévő Shakespeare-előadásokra fog épülni, a különböző produkciók közötti átvezetés pedig az én feladatom lesz majd. Izgalmas kihívás, hiszen az utca embere nem fedi teljesen az Operába járó közönséget, tehát valami olyasmit kell megalkotnunk, ami megmutatja az opera nagyszerűségét és közben játékosan szórakoztat is.
– Olyan érzésünk lehet, mintha valamennyire Shakespeare-ügyeletesként tartanák önt számon.
– Ennek örülök, ha így van. Talán az is közrejátszik ebben, hogy több mint húsz éve fut sikerrel a S.Ö.R. című előadásunk, amelyben Shakespeare műveit adjuk elő rövidítve, könnyen fogyasztható módon. Magam is több drámáját megrendeztem már, mint például a Macbeth-et, a Rómeó és Júliát vagy a Hamletet. Szeretem és tisztelem Shakespeare-t azért, amit megalkotott. Elképesztő ügyességgel tudta a nézői pszichét mozgatni, a legnagyobb tragédiáiban is egyszer csak jön egy bohócjelenet, vagy fordítva: a bővérű komédia közepette váratlanul megríkat bennünket. Bámulatos, ahogy az öregedésről, a szerelemről vagy a színházról ír. Ettől örök és számomra a legnagyobb drámaíró.
– Operaként is hatnak önre Shakespeare művei?
– Én minden darabbal úgy vagyok, hogy az érdekel, ami korábban még nem volt. Amikor rendezek, akkor is azokat az aspektusokat igyekszem megtalálni, amik miatt a mai néző számára is átélhető lehet a darab gondolatisága, de mégsem lesz „lila”, zavaros és öncélú.
– A Shakespeare Show-ban ezt az újszerűséget hogyan igyekszik elérni?
– Nekem az a legfőbb feladatom, hogy megágyazzak ezeknek az értékes opera-és balettrészleteknek, amik majd elhangoznak ezen az estén, és ne csak szórakoztatóan felkonferáljam a soron következő produkciót, hanem megpróbáljak valamiféle keretet adni a műsornak. A keret pedig úgy értendő, mint a briliánsgyűrűnél: csak azért kell, hogy a kő még fényesebben csillogjon.
hírlevél
