A tét persze más, már akkor is, ha csak a dramaturgiai szempontokat tekintjük, hiszen XV. Lajos francia király győzelmének ünneplése mellett a művészetek, és a Budapesti Tavaszi Fesztivál megkoronázásáról is szó van. Nem utolsó sorban pedig a most hallható előadás valóban modern kori bemutató, abban az értelemben, hogy a Polümnia ünnepei (Les Fêtes de Polymnie), 1753-ban - az 1745. októberi bemutatóval együtt huszonkilenc előadást és egy felújítást követően - az ízlés és divat gyökeres változásai miatt, egyszerűen eltűnt a zenetörténet süllyesztőjében, Rameau többi művével együtt. A mű megírására maga XV. Lajos király adott megbízást az osztrák örökösödéi háború fontenoy-i csatájának francia győzelme után. A prológussal együtt háromrészes kompozíció nem egyetlen, összefüggő történetet jelenít meg, hanem úgynevezett opéra-ballet, tehát minden felvonás (entrée) egymástól független ünnepi játék.

Az első pillanatokban voksunk helyessége felől a zenekari játékot tekintve nem lehetnek kétségeink. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy az autentikus antik hangszerek megszólaltatása még az ebben gyakorlott zenekari művészeket is próbára teszi. Kezdetben a hangzás különleges és atmoszférateremtő, a színek és a hangulatok tükrözik az vetített szöveget. A natúrtrombita különösen szépen és hiba nélkül szólalt meg a prológusban. Mnémosine (Aurélia Legay) a király győzelmét dicsőíti az emlékezés márványtemplomában. Hangja első hallásra nem minden kétséget kizáróan a barokk esztétikához igazodó, ugyanakkor a magabiztossága és hangjának stabil ereje megnyugvást kölcsönöz a továbbiakra. Mathias Vidal Le Chef des Arts-ja igen szép hangszínnel szólalt meg, ennek ellenére mintha a prológusban még nem találta volna önmagát, s esetenként a hangokat se. Stefanik Márta néhány mondatában korrekten emlékeztet arra, hogy az ünnep még csak most kezdődik. Baráth Emőke Polümniáját akkor is követné az ünneplő sereg, ha erre fel sem kérné őket. A prológus diadalmas zárása az ütőhangszer erőteljes belépésével a kezdet kellemes perceit idézi. Az első felvonásbeli Alcide (Mathias Vidal) Hébé (Aurélia Legay) kegyeit keresi. A harmónia, a vágy és a szerelem, a fafúvók játékán keresztül kiválóan, érzékletes pianókkal rajzolják be és ékesítik az képzeletbeli égboltot. A Jupiterként Alcide segítségére siető Thomas Dolié belépései sorra pontatlanok maradtak, az első félidő fináléját a prológus ellenére Mathias Vidal tette tökéletessé, melyhez talán a Sors (Blazsó Domokos) mondata hiányzott eddig: „Alcide legyen Boldog". A boldogság ugyanis a halhatatlanság ára, amit - a muzsikusok arckifejezéséből ítélve - a zenekar végig tudott.

A szünet után Véronique Gens Stratonice-a debütált, s leszámítva a bíbelődést az ásványvízzel és a kottatartóval nagyszerű színt és jelleget adott a második entrée-nek. Jelenléte inspirálóan hatott mind a szólistákra mind pedig a zenekarra. Kár, hogy a felvonás záró hangja a koncert során itt először volt pontatlan. A finálé, vagyis a harmadik felvonás alapján is elégedetten nyugtázhatjuk, hogy - bár Baráth Emőke kapott csak a vendégénekesekkel egyenrangú szerepet - a hazai szólisták több mint méltó közreműködői voltak a Versailles­i Barokk Zenei Központ együttműködésében megvalósult bemutatónak. Az este legkiemelkedőbb teljesítményét  a Purcell kórus nyújtotta, amely a puszta dicsőítés helyett, már-már az oratóriumokra és az antik drámákra emlékeztető figyelmet vont magára a darabban. A Vashegyi György vezette Orfeo Zenekar a szólisztikus megszólalások kiformálását, és a vonós kar stabil színvonalú játékát tekintve is kiemelkedő szereplője volt az előadásnak. A barokk zenére jellemző drámai kontrasztokat ugyanakkor egyfajta visszafogottság jellemezte. Bár a kor alkotóinak, köztük Rameau-nak harminc percbe kellett sűrítenie a felvonásokat - hiszen a gyertyák tovább nem égtek - azt reméljük, Vashegyi György és együttesei továbbra sem engedik homályban maradni a kor hasonló gyöngyszemeit.