Honnan, milyen háttérrel érkezett a zenés színház világába? 

Fokváros déli külvárosában nőttem fel az apartheid utolsó évtizedében. Édesanyám balett-tanárnő volt: otthon korán körbevett a tánc, a színház és a klasszikus zene. Iskolásként elég jól zongoráztam, később fagotton játszottam. Kamaszként véletlenül került a kezem ügyébe a Don Giovanni egy felvétele, de ez egy életre szóló kaland kezdetét jelentette: minden operafelvételt begyűjtöttem, amit csak tudtam, és egyre jobban izgattak a műfaj drámai és vizuális aspektusai. Végül színészetet tanultam a Fokvárosi Egyetemen. Mivel nem tudok énekelni, ahhoz, hogy a műfaj közelében maradjak, a rendezői pálya tűnt a járható útnak, de alapszakos diplomát szereztem angol és dráma szakon is, továbbá folytattam olasz nyelvi és képzőművészeti tanulmányokat is. Az egyetemet két évvel az apartheid összeomlása és Dél-Afrika első demokratikus választásai után kezdtem – ez a szabadság, a változás és az optimizmus időszakát jelentette akkor. Felvillanyozó volt ekkor diáknak lenni.

Művészként mit jelent az ön számára, hogy Dél-Afrikából származik? Mennyiben határozza meg, illetve befolyásolja ez a háttér a rendezéseit? 

Az identitásom különböző aspektusai más-más módon hatnak a munkáimra, de a dél-afrikai gyökerek a legfontosabbak között vannak. A rendezést nem a nagy hagyományokkal rendelkező német zenés színházi képzésben tanultam, ami azt is jelenti, hogy más szemlélettel közelítek a feladataimhoz, mint európai kollégáim. A színészi tanulmányaim befolyásolják azt, ahogyan az énekesekkel dolgozom, különösen fizikai értelemben, illetve a ritmus és a fókusz tekintetében. Szeretem a dinamikus mozgást és a táncot, ami Dél-Afrikában a színház (és olykor a hétköznapi élet) kulcsfontosságú eleme.

Egyébként ez a gondolkodás a szubszaharai Afrika sok-sok kortárs művészénél tetten érhető. 

Az életrajzából kiderül, hogy a klasszikus drámákban és a musicalekben is otthonosan mozog. Hová pozicionálja az operát a karrierjében?

A pályafutásom első évtizedében az időmet a prózai színházi rendezések (beleértve számos új szöveg színrevitelét is) és a színészet között osztottam meg: ez utóbbit főleg klasszikus darabokban, Euripidésztől Shakespeare-ig gyakoroltam. Az opera viszont mindig is az első számú szerelem volt, és idővel egyre jobban vonzott a világa. 2015 és 2021 között a nemzetközileg is jegyzett Fokvárosi Opera művészeti vezetője voltam: a prózai színháztól ekkor távolodtam el végérvényesen. Ami a jelenlegi munkáimat illeti, az időm négyötödében operákkal, egyötödében musicalekkel foglalkozom. Ugyanakkor úgy érzem, hogy a karrierem elején tanultakat a mai napig hasznosítani tudom zenés színházi helyzetekben is. 

Térjünk át az OPERÁ-ban februárban debütáló Verdi-rendezésére! A Macbeth különleges helyet foglal el az életműben, mintegy hidat képezve a fiktív középkori Skócia, Shakespeare Angliája és Verdi Itáliája között, nem beszélve a mi jelenünkről. Milyen kulcsfogalmak mentén építi fel a budapesti előadás koncepcióját? 

Elsődleges célom, hogy Verdi operáját a Shakespeare-hez lehető leghűségesebb módon rendezzem meg. Ennek jegyében a cselekmény számos pontját erősen közelítjük a drámához, így például Lady Macduffot és a Macduff gyerekeket is megjelenítjük a színpadon. Shakespeare rémálomszerű világot teremtett, ahol a természet rendje már a kezdetektől fogva a feje tetejére áll. A mi történetünk egy elképzelt, jövőbeli Skóciában játszódik, ami visszazuhant a feudális szokásrendbe.

A dráma olyan elképzelést mutat a férfiasságról, amelyet kizárólag a hatalom és a státusz megszerzésének vágya vezérel, amely a gyermekekre csak a trón lehetséges örököseiként tekint, nem hagyva teret az apai érzéseknek. Macbeth és a Lady is leteszi a voksát a toxikus férfiideál mellett, ami katasztrofális lélektani, illetve a skótokra nézve végzetes politikai következményekkel jár.

Lady Macbeth kétségkívül a legizgalmasabb shakespeare-i női karakter. Mi történt vele Verdi kezei alatt, és ön hogyan kezel egy ilyen összetett szerepet rendezőként?

Számomra az a legizgalmasabb a történetben, ahogy a két Macbeth túlbecsüli saját képességeit az érzéketlenség tekintetében. Úgy érzik, bármilyen erkölcsi határt képesek átlépni, majd rájönnek, hogy a lelkiismeret szava megállítja őket. Ez erőteljes és időtlen téma, valami, ami mindig rezonál a nézőkkel. Az elviselhetetlen bűntudat egyre növekvő nyomását direkt, színházi módon mutatjuk meg: látjuk, ahogy az idő múlásával a múlt rémtettei megsokszorozódnak, és elárasztják Lady Macbeth pszichéjét, míg végül nem marad számára más kiút, csak az őrület. Nem hiszek abban, hogy a shakespeare-i főhősöknek sztanyiszlavszkiji háttértörténeteket kell adnunk: a cselekményen keresztül kell felfedeznünk a karaktereket.

Rendezéseiben markáns vizualitást használ. Milyen világ köszön vissza a Macbethben? 

A rendezéseim gyakran tartalmaznak realista elemeket, ám úgy vélem, hogy a realizmus ellentétes a shakespeare-i tragédiával. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy a történetet a Sebastian Hannak díszlettervező által megálmodott erős, esszenciális és szimbolikus képek sorozatában meséljük el. A tér kezdetben a Macbethek kielégíthetetlen ambícióit tükrözi, majd olyan közeggé alakul, ami a bűntudat okozta lélektani összeomlásukat tükrözi. Az erősen színházias, szövegközpontú, a közönséggel közvetlenül kommunikáló rendezésben hiszek. Szívből remélem, hogy Verdi Shakespeare iránti mély rajongása kézzelfoghatóvá válik.

Fejléckép: Matthew Wild (fotó/forrás: Nathan Kruger / Magyar Állami Operaház)