Egy mai nyelven szóló, élvezhető, cselekményvezérelt, sallangmentes operát hallunk és látunk, amely egyrészt áttör a körberettegett, hagyományos keretek szabta színpadi inercián, másrészt - ha részlegesen is, de - megmarad a műfaj adta keretek között. Újraértelmezve adja vissza az áthatolt tradíciókat, legyen szó a Lilith személyével kiegészített Ember tragédiájáról vagy más zenei utalásokról (pl.: Örömóda).
Általában véve az operaélvezet „akadálymentesítéséről" van szó, és ennek egyik kézzelfogható példája a zenében élesen kirajzolódó, dikciójában tökéletesen érthető és tempójával még a széksorokban ülve is elgondolkoztató szép szöveg Albert Ostermaier tollából. Az előadás után még napokkal is fülben csengő énekszólamok emlékezetességüket egyrészt a merész gesztusoknak köszönhetik, másrészt a zenekar etapokban váltakozó harmónia- és színvilágával gyönyörűen összeillesztett kontúroknak. Ez egyben a Neue Oper Wien énekeseinek kitűnő, profi előadását is fémjelzi, továbbá a mesteri hangszerelés fesztelenül kibontakoztatott közvetítésének Vajda Gergely pálcája alatt az MR Szimfonikusokkal. Hozzájárul ehhez az énekesek kihangosítására adott szerzői instrukció is, ami nemcsak az énekesek agilitását és elérését növelte, hanem a zenekar mozgásterét is: az új zene hangzása ebben az előadásban természetes magabiztossággal kerítette be a közönséget.
Lilith - akit Ádámmal egyenlőnek teremtett Isten, de száműzte a Paradicsomból, hogy minden nap egy új démonnak adjon életet - úgy tud megszabadulni az átkától, hogy újra emberré változik azáltal, hogy Ádámtól gyereket szül. Az első nő ezért megkísérel visszatérni a Paradicsomba, ám összetalálkozik az istennel vetekedő Luciferrel, és Ádám új társával, Évával.
Nemcsak egy görög drámába illő dramaturgiai megoldás ez, hanem az ismert bibliai és kulturális alapokra építkező új történet bevezetése. Lilith személyének ilyen szempontból kétféle jelentése bontakozik ki: a szimbolikus, a nekünk szóló jelenben; és a drámai, a történet idejében zajló. Évával szembesítve Lilith felborítja a társadalompolitikai rendet démoni függetlenségével. Ősi, lappangó erők feltámasztására fűzi fel mindazt, ami azóta történt, hogy száműzték. Évában mint Ádám tartozékában főleg csak akadályt lát, és ezzel szemben vonultatja föl saját erejét.
Az opera zenei anyagának egységességéhez képest ez az utalásrengeteg olyan engedményként is felfogható, amit Eötvös műről műre felismerhető stílusbeli megújulása ellenére - vagy inkább azáltal edzett-, szervesen meghatározó zenei nyelvezete tesz lehetővé. Tisztán zeneileg: a zeneszerző támpontot ad, mutat valamit eredeti önmagából a kölcsönzött anyag újrafogalmazásán keresztül, kérdéseket vet föl. Színpadilag viszont szorosan kapcsolódik a Madách-féle világok meglátogatásához. A mai világunkhoz óvatosan igazított élmények, melyeken Lucifer átvezeti Ádámot, tematikájukban sokrétűek, életszerűek. A mű szimmetrikus ívének bartóki értelemben vett magvát képezik, de a széthullástól a képeket csak egy erős váz tartja vissza: Lilith visszatérése.
Tehát a forma nem absztrakt, a szimmetrikus elrendezés megélhető, úgymond beköltözhető terekkel (jelenetekkel) ajándékozza meg az embert, ahogy bizonyos jelenetekhez tükörformában, a tartópillérek bizonyosságával visszatér, már a művel való találkozás közben megadja az üzenet megismerésének kombinatív lehetőségeit. A drámai és elvontabb rétegek párhuzamos működése, őrlődése mintha egy furcsán letisztult végkifejletbe torkollna, valahol mindenki magában, saját tartozékával maradna. Ádám Évát és gyermekét választja, Lucifer visszatér Istenhez, és Lilith magában marad, de nem egyedül, mert várandós. Mivel Lucifer békülékenysége és Lilith terhessége mégiscsak meglepő, váratlan, az opera végére tartogatott fordulat talán tekinthető annyiban frivolnak vagy átmenetinek, hogy az ember eljátszik az alternatívák gondolatával: a Liltih kínálta vágyak kiélése és a magány között, vagy istennel elmésen háborogni és elcseverészni, mint Lucifer. Talán ennek a párosnak csinál beteljesületlenül is nászágyat az opera, és így kedvez a felforgató, kreatív erőknek.