- Változott-e az évek során a megközelítése Lady Macbeth szerepéhez?

- Nagyon örültem, amikor az Operaház közölte, hogy műsorra tűzi a Macbethet. Verdi monumentális darabját nem lehet nem szeretni. A londoni Covent Garden-béli szereplésem óta szinte folyamatosan jártam vele a világot. Annyi produkcióban játszottam már, hogy volt alkalmam jó néhány rendezést is megismerni. A figura szinte hozzám nőtt - nemigen hallottam más énekesnőt, aki azt mondta volna, amit én szoktam: Lady Macbeth a kedvenc szerepem. Az operavilágban ez ugyanis egy „mumus szerep", mert olyan nehézségek vannak benne, amelyek eléneklésére még a régi nagy énekesek közül sem sokan mertek vállalkozni. Bizony, lehetne sorolni, hogy ki mindenki veszítette el a hangját ebben a szerepben. Nekem szerencsém van, nagyon jól fekszik a hangomra, soha nem bántotta a torkomat. Ez annak is köszönhető, hogy a drámai hangvétel ellenére nem kell forszíroznom, sem sötétítenem, és technikailag is győzöm, ami nagyon fontos egy ilyen nehézségű feladatnál. Nem hiába hívják tehát hanggyilkos szerepnek, de én inkább azt emelném ki, hogy egy nem mindennapi asszony története, amely még a színészi játékra is lehetőséget nyújt az énekesnek.

- Fajsúlyosságában, drámaiságában is illik a személyiségéhez?

- Nem tagadom, nehéz megformálni. Lelkileg mind ahányszor tönkretesz, de miután a zeneisége már belém ivódott, mára inkább azért visel meg, mert mélyen azonosulok vele. Shakespeare Lady Macbethjét sem meri elvállalni minden színésznő. Eszenyi Enikővel beszélgettem erről, aki annak idején a Vígszínházban játszotta a szerepet. Az ő véleménye egyezik az enyémmel: egy nagyon összetett figuráról van szó. Az emberek képzeletében a Lady nem más, csak egy gonosz nő. Egy nemrég megjelent regény történelmi tényekre alapozva boncolgatja a személyiségét, s ebből az írásból az derül ki, hogy egyáltalán nem volt gonosz ember. Igaz, hatalomra törekedett, királynő akart lenni, de tetteit nagyban befolyásolták a körülmények. Régen és ma is sokakat visznek bűnözésbe a körülmények, ami persze nem mentség. Lady Macbethet a kor és a helyzet, amibe került is predesztinálta a szörnyűségre.

- Szinetár Miklós Macbeth-rendezésében mire helyeződik a hangsúly?

- Nekem mindig nagyon megható ebben a műben a bűn és a bűnhődés kölcsönhatása. A Biblia azt mondja, hogy a bűn zsoldja a halál. A bemutató előtt nem szeretnék sokat elárulni, talán csak annyit, hogy Szinetár Miklós rendezésében csodálatosan kibomlik a két főhős, a két ember bukása. Mindketten szembesülnek azzal, hogy mit tettek és miért jutottak idáig.

- Bizonyára inspirálóan hat, hogy Szöul után újra a nagy bariton, Alexandru Agache a partnere, aki az életben is a társa.

- Hogyne, valóban inspiráló. Nemcsak a színházban, de otthon is dolgozunk a szerepeinken - megtesszük kritikai megjegyzéseinket is, de gyakrabban fogadjuk el egymás tanácsát. Szakmai értelemben is tiszteljük egymást, én őt azért is, mert kapcsolatunk során a művészi alázatra is tanított. Rendkívüli az önfegyelme. Nem egy hisztérikus operaénekes, aki a színpadon kívül is meg akarná mutatni a nagyságát. Igazi hangfenomén, rendkívüli adottságú bariton; nem véletlenül csinált világkarriert. Óriási művész, nagy öröm vele dolgozni, de ezt nem az elfogultság mondatja velem - az énekes kollégák is nagyon szeretik szerte a világon, sőt külföldön a partnerek, a munkatársak a legnagyobb énekeseknek járó tisztelet jeléül mindenütt Maestrónak szólítják.

- Néhány éve élvezetes útinaplóban is megosztotta a szöuli és a San Franciscó-i Macbeth-előadások élményeit. San Franciscóban modern rendezésben alakította Thomas Hampson partnereként.

- Az amerikainál modernebb rendezések is voltak szép számban. Münchenben, Tokióban vagy legutóbb tavaly szeptemberben Santiagóban. A chilei rendező például levetkőztette a kórust és a teljes statisztériát, olykor azt sem tudtam, hová nézzek a színpadon. Semmi másról nem szólt a darab, mint a meztelenségről. Az ilyen mértékű rendezői önmegvalósítást nem szeretem, ezeknek az eredménye rendszerint olyan fokú torzításhoz vezet, amelyben a mű eredeti értelme elvész. A másik, amit nehezen viselek, amikor egy rendező nem veszi figyelembe az énekesi szempontokat, sőt, talán az énekesekre fordítja a legkisebb figyelmet, mintha csak utálná az énekhangot. Túlzásnak tartom a mai trendet az opera világában. A rendező-centrikus szemléletet, amikor már nem a karmester, hanem a rendező választja meg a szereposztást. Egy-két karmestert, a legnagyobbakat - mint Levine vagy Muti - leszámítva, a dirigenseknek nem sok beleszólásuk van szerepkiírásokba. Ezt abszurdumnak tartom, sok tönkrement énekes ennek a módszernek az áldozata. Ma már nincsenek huszonöt-harminc éves karrierek, mert nem az énekhang és az énekes védelme a legelső szempont. Pedig minden másnak ezután kéne következnie. Ha tehetném, harcolnék azért, hogy az éneklés újra olyan megbecsültséget élvezzen, mint néhány évtizede. 

- Karrierje csúcsán van. Mit tesz annak érdekében, hogy megőrizze a hangját?

- Ez egy nagyon összetett kérdés. A hang állapota dönti el ugyanis, hogy ki, meddig gyakorolhatja a pályáját. Sok múlik persze az életmódon is, de nekem nem esik nehezemre betartani az alapvető szabályokat. Soha életemben nem ittam egy korty alkoholt, és soha nem cigarettáztam. Nem fekszem le éjfél után, mert nagyon figyelek arra, hogy kellően kipihenjem magam - de erre nemcsak a hangnak van nagy szüksége, hanem nekünk, nőknek is. A színpadot választó nőknek még inkább.