Az Operettszínház előadásának története akár egy szürreális Vian-regény is lehetne: alighogy bemutattátok, bezártak a színházak, majd legközelebb online láthatta a közönség. Milyen visszatérni ebbe a viani világba?

Úgy tűnik, hogy félévente újra és újra az életünk része lesz Vian, hiszen éppen megcsináltuk a két premiert tavaly márciusban a zárás előtt, majd novemberben újra játszottuk párszor, aztán már csak az online közvetítés maradt, közönség nélkül. Most végre ismét nézők előtt adhatjuk elő, az én fejemben pedig már zakatolnak a szövegek és hangolódom a darabra. Például Vichyssoise-t, egy hagyományos francia levest főzök, aminek a neve ugyan nem hangzik el konkrétan a darabban, de Vian barátjának, Jules Gouffénak egy különleges receptleírása a darabunk egyik fénypontja.

A stream-felvételekkor Széles Flóra, aki a második feleséget, Ursulát alakítja, azt mesélte, hogy amikor a kényszerszünet után újra elővettétek a darabot, egészen máshová tolódott egy-egy jelenet fókusza.

Ez valóban így volt, a premier után közel fél évig érlelgettük magunkban a darabot, méghozzá nagy hiányérzettel, hiszen keveset játszottuk. Ráadásul a zárás miatt a bemutató idején furcsa érzések kavarogtak bennünk. Közben pedig ott volt a stream is, amiben az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy nem voltak nézők, az előadás viszont valamilyen szinten interaktív. Ezeket a dolgokat Kiss Csaba egy kicsit át is formálta a felvételekre. De bízom benne, hogy amikor most beül a közönség, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Jelenet a Tajtékos dalokból (Fotó/Forrás: Németh Anna / Budapesti Operettszínház)

Rögtön a darab elején interakcióba léptek a közönséggel, hiszen a játék egy temetési jelenettel már az épületen kívül elkezdődik. Nem idegenek tőled az ilyen típusú előadások, a gyerekdaraboknál például rendszeresen bevonjátok a kicsiket. Máshogy működik ez a felnőtt nézőkkel?

Ennél az előadásnál nemcsak a közönséget vonjuk be, hiszen a Mozsár utcából indulva vonulunk végig a Kálmán Imre Teátrumig, így azokra, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mit játszunk aznap, furcsa hatással lehet az a különös halotti menet, ami végigsétál a Nagymező utcán. De közben annyira groteszk az egész, akár a jelmezek, akár a zenekar miatt, hogy tulajdonképpen sejthető, hogy ez egy performansz része. Én egyébként

Persze, a Tajtékos daloknál ez egy egészen másfajta kapcsolódás, mert bár néha kikacsintunk, kinézünk vagy beszélgetünk a nézőkkel, végső soron nem befolyásolja a darab menetét. Ha mégis megszólítunk valakit, általában olyan embert választunk, akiről látjuk, hogy partner ebben. Persze, van, hogy a nézők meg tudnak lepni, de jóval kiszámíthatóbb, mint egy gyerekelőadás, ahol a kicsik konkrét ötletekkel szolgálnak a folytatáshoz, és sokkal nyitottabbnak, spontánabbnak kell lenni.

Te mennyire tudsz kapcsolódni ehhez a számos stílust ötvöző világhoz?

Vian világának alapja a jazz, de a század elején rengeteg dologgal, többek között a rockkal is próbálkozott. Nem igazán ismertem a munkásságát a próbaidőszak előtt, ezért én – és úgy vettem észre, hogy a kollégáim többsége is – csak alapos ismerkedés után tudtam kapcsolódni ahhoz a különös világhoz, amit ő képvisel. Csaba viszont rengeteget beszélgetett velünk róla, az őt körülvevő emberekről, láttunk filmeket, meghallgattuk, hogyan játszott trombitán vagy hogyan énekelt. Szükség is volt rá, hogy a darab mellett ezzel is foglalkozzunk, hiszen a Tajtékos dalok Vian életének fázisait mutatja be, és ahhoz, hogy ezeket a részleteket értelmezni tudjuk, kellett háttérinformáció. A próbaidőszak egyben kortanulmány is volt számunkra, és

Vian tudna ma ugyanolyan polgárpukkasztó lenni, mint a saját korában?

Nem biztos, mert ma már nehezebb megdöbbenteni az embereket, és jóval több információhoz jut mindenki. De az biztos, hogy Borisnak tetszene ez a kor, és egy különleges figurája lenne a társadalomnak. A stílus, a szokások rengeteget formálódnak az évek alatt, de az ember valahogy ugyanolyan marad. Sokat olvasok mostanában a tinédzserek világáról – az én lányom is ebben a korban van –, és azt látom, hogy az életkori sajátosságok régen is hasonlóak voltak, mint most, csak a lehetőségek változtak. Ma is élnek viani lelkületű emberek, nem véletlen, hogy játsszuk a dalait és előadás készül az életéről – a személye, a furcsa látásmódja érdekli az embereket.

Az előadás abszurditását fokozza, hogy karakterből karakterbe ugráltok.

Igen, a darab elején gyászoló feleségként jelenek meg, majd pár percre Juliette Greco leszek, aztán Vian anyjává válok egy körülbelül tizenöt perces időszakra, mielőtt újra Michelle-ként, a feleségként tűnnék fel. A váltásokat ráadásul bonyolítja, hogy közben narráljuk is a történetet, és bizonyos részek a való életben, egyes dolgok viszont a regényei illusztrációjaként jelennek meg. Az egész előadás hullámzó, sokféle módon és sokféle mélységben vagyunk jelen. A zenekar is a színpadon játszik, Kovács Adriánnal, a karmesterrel pedig a nézőkhöz hasonlóan szintén interakcióba lépünk az előadás során.

Jelenet a Tajtékos dalokból (Fotó/Forrás: Szobonyai Patrícia / Budapesti Operettszínház)

Van olyan karakter, aki különösen közel áll hozzád?

Inkább pillanatok vannak, amik kiemelkedően fontosak és szépek számomra. Az első ilyen, amikor Yvonne-t, az édesanyát játszom. A gyerekeinkről mesélünk, illetve arról, hogy milyen mesebeli gyermekkort teremtettünk nekik az édesapával, és amikor a család anyagilag tönkrement, hogyan próbáltuk ezt az állapotot lelkileg továbbra is fenntartani. De gyönyörű és megható pillanat az is, amikor kiderül Boris szívbetegsége, és az édesanyja annyira félti, hogy legszívesebben nem engedné sehová. Michelle-ként a Viannal való találkozást szeretem nagyon, ahol a világháború borzalmai közepette elhangzik az a mondat, hogy miért ne házasodjunk össze, hogyha bármelyik nap meghalhatunk.

Van a két feleségnek egy érdekes találkozása a darab vége felé: Ursula magába roskad, Michelle pedig odamegy hozzá, és megkérdezi, hogy mi a baj, mire a lány azt feleli, csak annyi, hogy ő a második feleség, és még nem esett róla szó.

Ez is egy érdekes állapot, mert ebben a jelenetben kicsit kívülről is nézzük az eseményeket, miközben vissza-visszalépünk a karakterbe. Ekkorra Viannak már van két gyereke Michelle-től, és Ursula csak a férfi életének utolsó szakaszában ismerkedik meg vele. Mégis egy nagyon termékeny és szép időszak ez, és Ursula lesz az, aki Boris örökségét tovább ápolja. Mi a Tajtékos dalokban ráadásul néhány pillanatra összehozzuk ezt a két nőt: látunk egy kis féltékenységet, egy apró szemvillanást, végül pedig a megbékélést, és már tovább is lépünk, egy másodperc alatt lényegülök át a lány barátnőjévé.

Jelenet a Tajtékos dalokból (Fotó/Forrás: Szobonyai Patrícia / Budapesti Operettszínház)

A fontos gondolatoknál maradva: a stream-felvételek idején azt mondtad, a kedvenc idézeted a darabból így hangzik: „Három kislány jött; szabályosan kerek körtáncot énekeltek, de háromszög alakban táncoltak rá.” Mit üzen neked ez a gondolat?

Fontosnak tartom, de nem azért, mert annyira komoly mondanivalója van. Sokkal inkább azért, mert árad belőle egy olyan könnyedség és játékosság, ami éppen Vian életszemléletét jellemzi.

El is hangzik a darabban, hogy Vian mindenen csak nevetett.

Nem véletlen, hogy annyira sokszor idézik tőle azt a mondatot, hogy élni annyit jelent, mint nevetni a halálon, és belehalni a röhögésbe. Közben pedig ott van mellette a darab második felében elhangzó dezertőr-nóta, ami egy nagyon komoly pacifista dal. Vian a két végén égette a gyertyát, mindennel játszott, ami szembejött – a halállal is –, és mindennek megpróbálta megragadni a lényegét. Egy picit olyan, mintha mindig gyerek maradt volna, aki halálosan komolyan játszik.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Kékkovács Mara a Tajtékos dalokban (fotó: Vass Antónia)