- Nem először jár Budapesten, milyen tapasztalatai vannak?

- A második alkalom, hogy színpadra léphetek a budapesti Operaházban. Ugyanitt, öt évvel ezelőtt mutatkozhattam be először a magyar közönségnek Otello szerepében. Már akkor is lenyűgözött a dalszínház épülete, fantasztikus az akusztikája. Be kell vallanom, hogy kevésbé szeretek modern operaházakban énekelni, mert úgy érzem, valamiféle mesterségesség vesz körül. Egy modern építésű dalszínházat leginkább egy elektromos hegedűhöz tudnék hasonlítani. Elvesznek hangszínek, elveszik a puhaság, a természetes hangzás, az atmoszféra pedig veszít bensőségességéből.

Vlagyimir Galuzin

- Művésztársa és barátja, Anatolij Fokanov a Magyar Állami Operaház tagja, akivel most együtt lépnek színpadra.

- Magyarországot és a kultúrát elsősorban Fokanovon és magyar feleségén keresztül ismerem, mindig elhívnak magukhoz, így kóstolhattam bele a magyar konyhába is. Lenyűgöz a képzőművészet. Ha hosszabb időt tartózkodom egy városban, feltétlenül meglátogatom a fontosabb galériákat. Ez önöknél még nem fért bele a programomba, hiszen a mostani alkalomra is csak egy próbanappal érkeztem hamarabb a két előadás előtt. Azt már el sem mesélem, hogy a délelőtti próbán nem vettem részt, mert rossz repülőre akartam felszállni, miközben lekéstem a sajátomat. (Nevet.) Nagyon szeretnék visszajönni ide magánemberként és

Vlagyimir Galuzin

akkor talán vidéki várososokat is meg tudok majd látogatni. Van rá esély, hiszen itt vannak a barátaim.

- Első találkozása az opera műfajával különlegesnek mondható, hogyan emlékszik vissza?

- Valóban meghatározó élmény volt. Egy kis szibériai faluban születtem, a legközelebbi zenés színház ötszáz kilométerre Novoszibirszkben volt. Az akkori körülmények között ez egy mai Budapest-London távolságot jelentett. Tizennyolc éves voltam, amikor a Vörös Hadsereg Kórusának tagjaként eljuthattam Novoszibirszkbe, ahol az ottani operaházban megnézhettünk egy Borisz Godunov előadást. Az épület önmagában csodálatba ejtett grandiózusságával és díszítettségével, majd pedig amikor Muszorgszkij operájának koronázási jelenetében felgördült a függöny és megláttam a színpadon a moszkvai Vörös teret szinte életnagyságban, azt a sok-sok embert, mondanom sem kell milyen kiváló művészek álltak ott. Mindez egy nagyon különös és jó értelemben megrázó élményt jelentett. Sosem gondoltam arra, hogy operát fogok énekelni, az esztrád műfajban tudtam elképzelni magam, de ebben a pillanatban valami megváltozott. Hirtelen a szenvedélyemmé, az életemmé vált az opera.

- Célul tűzte ki, hogy Szentpéterváron vagy Moszkvában énekeljen a legnagyobbak között. Hogyan sikerült elérnie?

- A Borisz mint komplex élmény arra sarkallt, hogy gyakorolni kezdjek és fejlesszem a repertoárom. Megszállott lettem, megszereztem egy kötetet, amiben Fjodor Saljapin repertoárjának csúcsáriái voltak. Egytől egyig megtanultam a részleteket, nem törődtem vele, hogy ezek basszus áriák, nekem pedig más a hangfekvésem. Énekeltem és fejlesztettem magam. Az opera szerelem volt első látásra.

Opera és Balett Színház, Novoszibirszk

A konzervatóriumot Novoszibirszkben fejeztem be, de rengeteg negatív élményt szereztem a tanulmányok során. Nem voltak megfelelő tanáraim, úgy éreztem inkább azon munkálkodnak, hogy kiöljenek belőlem minden lelkesedést. A zenés komédia műfajában tudtam elhelyezkedni a városban, operettekben énekeltem és varietékben táncoltam. Nyolc év munka kellett ahhoz, hogy megrázzam magam, és újra a szenvedélyem és az álmaim után menjek.

- Vegyes érzelmekkel, titokban érkezett a Szovjetunió központjába, hogy a Bolsojban kérjen meghallgatást. Nem tűnt ez egy kivitelezhetetlen ötletnek?

- El kellett határoznom magam, még akkor is, ha tudtam nem nulláról, de még annál is lejjebbről kell kezdenem. Tisztában voltam vele, hogy egy hosszú folyamat áll előttem, és csak fokozatosan, lépésről lépésre tudok majd haladni. Elutaztam Moszkvába, egy kisebb színháznál meghallgattak, és bár nagyon felkészült voltam, meglepett, hogy nem rúgtak ki páros lábbal. Lehetőséget ajánlottak Csajkovszkij Jolanta című operájában, illetve Gounod Faustjában. Elénekeltem a szerepeket, de nem feleltem meg. Ekkor Pétervárra utaztam, ahol egy év múlva Puccini Pillangókisasszonyában énekelhettem. Az előadás jól sikerül, idővel pedig felfigyeltek rám a Marinszkij Színházból. Kaptam egy meghívást Verdi Otello című operájába, ami végül meghozta számomra a sikert, és megnyíltak Európa kapui is előttem.

galuz

- A Budapesti Tavaszi Fesztiválon Csajkovszkij Pikk dámájában Hermann szerepét énekli. Az alak szinte összeforrt az ön nevével. Mit gondol erről?

- Mondhatjuk, hogy ez a legkedvesebb szerepem, valójában nem tudok arról, hogy lenne énekes, aki nálam többször énekelte volna. Úgy érzem, soha nem tudnám megunni a karaktert. Ez a mű az egyik legnagyszerűbb opera, ami valaha született, nem csak zeneileg, de dramaturgiailag is. Minden elemmel rendelkezik, ami egy jó operához szükséges és emellett a szerző egyetlen felesleges hangot nem vetett a papírra. A zenei anyaga rendkívül kifejező, fontos, hogy bár Puskin elbeszélése adta az ötletet, itt mégis egy másik darabról van szó. Puskin Hermann német figuráját használta ki, és úgy alakította a tulajdonságait. Csajkovszkijnak másra volt szüksége, nála Hermann egy szenvedélyes alak, aki kockáztat és játszik, Puskinnál nincs meg ez a játék elem, csak tudásszomj van jelen. Nem kockáztathat, neki győznie kell. Az operában nagyon lényeges a szerelmi szál, míg Puskinnál egyszerű számításról van szó. Liza csak ahhoz kell, hogy Hermann a titkok tudója legyen, és közel férkőzhessen a három kártya titkához.

- Mi a legfontosabb elem, ami miatt remekműként tekint az operára?

- Hermann folyamatosan a három kártya nevét ismételgetni: Hármas, Hetes, Ász. Megőrül és a bolondok házában végzi, ez egy hatalmas lehetőség. Az ismétlés mint dramaturgiai elem, rengeteg lehetőséget tartogat a színház számára. Az 1930-as években Meyerholdnak volt egy kitűnő rendezése. Sokat elárul, hogy a darabnak Európában elsöprő sikere volt, Moszkvában pedig megbukott.

- Hermann „Mi más az élet...” kezdetű áriája az opera kulcsmomentuma.

- Ez egy felhívás. Hermannak van egy személyes, belső konfliktusa. Nemesi körökben forog, gazdag emberek társaságát élvezi, de valójában a társadalom permén él, akinek mindennapos küzdelmei vannak. „Ma te, holnap én” – ez az ő legfelsőbb és legbelsőbb manifesztuma, amit felületesen az anyagi javak testesítenek meg. Hiányt szenved, felhívást intéz, és párbajra hívja a társadalmat, ugyanakkor megveti azokat, akik számára csak a pénz létezik. Egy állandó kereső, aki már győzedelmeskedett, de újra és újra játékra hívja a világot.

- Említette vonzódását a képzőművészetekhez, milyen ideális díszletet képzelne el az operához?

- Semmiképpen nem azt a klasszicista környezetet, amit Csajkovszkij megálmodott. Nem feltétlenül kell az egész operát egy bolondok házában elhelyezni. Nagyon pontosan körvonalazható a két világ, ami megjelenik. Liza alakja és a szerelem megélése néhány pillanatra felvillantja a realitást, ami később a kártyakombinációk monomániás ismételgetésével szertefoszlik. A szerelem pillanatai nagyon is reálisak és világosak, a személyiség felfelé tart a szerelem által, de amikor a vágy beteljesedni látszik, Hermann nem képes megélni az érzéseit, hatalmába keríti a tudásszomja és újra lent találja magát. Ez egy folyamatos körforgás, ami kulcsfontosságú. A figura elindul egy úton, de saját, vagy éppen környezetének korlátai miatt végül ugyanoda tér vissza. Fontos, hogy a nézőnek prezentálni tudjuk a valóság és az őrület határát. Van a fejemben egy konkrét elképzelés, amit egyszer talán majd színpadra is tudok alkalmazni.

- Egyetért azzal, hogy az opera mint műfaj elit művészet?

- Teljes mértékben elit műfajról van szó, ami egyrészt örömteli, de megvannak a hátrányai. Elit műfaj azért, mert a felkészületlen hallgató nem tudja élvezni, szükség van arra, hogy a befogadó zeneileg, ha minimálisan is, de művelt legyen. Ennek persze van egy másik olvasata. Vannak operalátogatók, akik elitnek gondolják magukat, holott talán semmi fogalmuk nincs arról, ami a színpadon történik, csak odamennek és jelen vannak. Többek között ezért sem szeretem a premiereket. Mi énekesek közvetíteni szeretnénk, azt kell elérnünk, hogy a közönség reagáljon, feltétlenül interakcióba kell lépnünk velük. Ez persze még nagyon sok mindentől függ, mindenesetre várom a budapesti előadásokat, mert öt évvel korábbról kellemes tapasztalatokat őrzök.