Balázs Zoltán azon fiatal alkotók közé tartozik, akik nem ijednek meg ilyen feladatoktól, akik mernek előadásról előadásra más-más nyelvet és eszközöket kipróbálni, szívesen kísérleteznek „ritkán játszott”, „nehezen előadható”, „könyvdráma” kategóriákkal illetett, könyvespolcokra kárhoztatott drámák leporolásával. Balázs a Theomachiával és a Négerekkel már eddig is igen magasra tette a mércét.
Különleges, sajátos hangvételű, balladaszerű előadást láthattunk a Bárka Színházban. Finoman koreografált, mégis rendkívül statikus előadás, nagyon gazdag látványvilággal. Olyan, mint egy gyönyörű festmény, melynek nézésével nem tud betelni a szem; minden jelenetnél szeretnénk egy kicsit tovább időzni. Sokszor nem azt látjuk, amit a nyelv kifejez, amit a szavakkal kimondanak: a helyszínek szimbolikusak, ki sem lépünk a kastély falai közül. Az alakok gyakorta mozdulatlanok, szavaik és tetteik nem feltétlenül azonosak, minden mozdulat, minden tárgy szimbolikus jelentést nyer. A díszlet meglepően egyszerű és nagyon hatásos. A titokzatos kastély boltíves folyosóit vagy szobáit láthatjuk, három szint, kilenc-kilenc boltívvel. Oldalt lépcsők, a földszintről a mélybe ugyancsak lépcső vezet. Szembe középen egy lombjahullt, kiszáradt fa árnyéka. A karcsú, kecses épület, az aprólékosan kidolgozott fények, a jelmezek, a fényesen hímzett kaftánok mind-mind azt az érzetet keltik, mintha a varázslatos és titokzatos keleten járnánk, az ezeregyéjszaka meséinek birodalmában.
Maeterlinck darabjában két ízben kapnak szerepet a szolgálók. Az első jelenetben a szolgálólányok takarítják, majd kinyitják a kaput: serénykedésük azt sugallja, hogy a kastély ünnepre készül, nagy esemény van készülődőben. Később az ötödik felvonás elején találkozhatunk velük (már nem szolgálólányok, hanem szolgálók), pletykálkodnak, elmesélik, elemzik az eseményeket. A kastély csöndbe burkolózott, titkok mindenhol, de előttük nem maradnak rejtett részletek. A darabban jelenlétük kevésbé indokolt, dramaturgiai szempontból igencsak lazán kapcsolódnak a cselekményhez. Balázs Zoltán elképzelése szerint azonban a szolgálók az előadás kulcsfigurái. A három basszista (Gábor Géza, Cseh Antal, Hámori Szabolcs) dalolva járkál föl s alá, és mindig a leglényegesebb pillanatokban lépnek fel. Megjelenésük, ruhájuk ünnepélyes, mozdulataik szertartásosak, halandzsanyelven szóló énekük egyszerre emlékeztet pravoszláv egyházi énekekre és távol-keleti dallamokra, érthetetlen szövegük és gesztusaik titokzatosak, mintha ezek értelmezésére csak beavatottak kaphatnának kulcsot. Olyanok ők, mint három keleti bölcs vagy három pópa. Olyanok, mint a moirák, akik az emberi sorsok fölött őrködnek, döntenek azoknak fonaláról. Ők hárman mindent tudnak, ismerik a múltat és a jövőt, irányítják a szereplőket végzetük felé, mely elől egyikük nem térhet ki.
Minden tekintetben Mélisande áll az előadás középpontjában, amit térbeli helyzete is jelez. Leginkább a második kastélyszint közepén látható, vagyis vertikálisan és horizontálisan is a tér központjában van. Alakja szinte mozdulatlan, jelenléte mégis rendkívül hangsúlyos. Balázs Zoltán megvonja a főhőstől a szó hatalmát; Mélisande titokzatosságát, törékenységét és kiszolgáltatottságát fokozza, hogy nem tud beszélni, szavak helyett furcsa, csettintő hangok szakadnak föl torkából. Nagyjából mindenki megérti őt (talán még a néző is), de igazán csak Pelléas találja meg vele a közös hangot. Pelléas tökéletesen érti minden „szavát”, és képes vele ezen a nyelven kommunikálni. Sorsuk már akkor összefonódik, amikor kérdőjel-alakban állnak egymás fölött, vagy amikor háttal állva, gyertyával a kézben a tengert nézik, és mozgásukkal a hullámokat utánozzák. Legtöbb közös jelenetükben mégis úgy szerepelnek együtt, hogy Pelléas térben máshol, másik szinten van, mégis minden ilyen pillanat különös jelentőséget nyer. Belesodródnak a szerelembe. Amikor megcsókolják egymást, valójában a kezüket tapasztják egymás szájára. A színpadon látható történések nem feltétlenül azonosak azzal, amit szavaikkal mondanak. A szerelmesek kívül vannak a nyelven, nem a szavaikkal kommunikálnak. Szenvedélyes szerelmük végzetes, kikerülhetetlen, ugyanakkor csoda, mely mégis a nyelvhez köti őket, éppen ezért tragikus: a csók pillanatában Mélisande „emberi nyelven” is megszólal.
Maeterlinck darabjának végén Pelléas meghal, de gyermeke életben marad, a halálból életre lehelt csecsemő előtt nyitva a jövő. Balázs Zoltán azonban nem hagyta meg ezt a nyitott zárlatot. Áthelyezte a hangsúlyokat, lekerekítette a darabot: az előadás voltaképp a darab utolsó jelenetével indul, Mélisande halálával kezdődik, majd ezzel is ér véget, csupán a szerepek cserélődnek fel. A kastélyban haldokló régi Mélisande utolsó szavait az erdőben megtalált új Mélisande szavai visszhangozzák, a szólamok örökre összefonódnak. Pelléas átveszi Golaud szerepét, és fordítva, szerepük felcserélődik. Az első jelenet az utolsó és az utolsó az első, a történet önmagába zárul, vagyis újra és újra elölről kezdődik, soha nem ér véget. Nincs kiút, ez a kastély átka, lakóinak végzete. A mesének pedig sosincs vége. Folytatódik újra és újra, ezeregy éjen át.
(2006. május 15. Bárka Színház; Maeterlinck: Pelléas és Mélisande; Km.: Arkël, Allemonde királya: Erdős István m.v. (bábszínész); Genevieve, Pelléas és Golaud anyja: Varjú Olga; Pelléas: Kálid Artúr m.v.; Golaud: Seress Zoltán; Mélisande: Varga Gabriella /Fátyol Kamilla; A kis Yniold, Golaud első házasságából való fia: Szikszai Rémusz; Orvos: Horváth Kristóf; Szolgálók: Hámori Szabolcs m.v. (basszus), Cseh Antal m.v. (basszus), Gábor Géza m.v. (basszus); Mogyoró Kornél m.v. (ütőhangszerek); díszlet- és jelmez: Gombár Judit m.v.; zeneszerző: Faragó Béla; zenei munkatárs: Dinyés Dániel m.v.; dramaturg: Góczán Judit; koreográfia: Vati Tamás m.v.; asszisztens: Kiss Réka Judit; ügyelő: Hajós Eszter; rend.: Balázs Zoltán)
hírlevél
