- Kékszakáll egy archetipikus figura. A története a legtöbb feldolgozásban tragikus, Offenbachnál viszont franciásan tekereg. Téged mi érdekel a sztoriban?
- Úgy tudom, hogy ez a legendák szintjén élő férfitípus egy valós személyen alapszik, egy őrült veterán katonáén, aki meggyilkolta a feleségeit. A történet általában sötét – elég, ha Bartók operáját nézzük –, pedig a gondolat, hogy eltedd láb alól a feleségedet, szerettedet, egy hétköznapi, komolytalan módon, széles körben ismert érzet (nevet). Nagyon bírom Offenbach operettjében, hogy nem pszichoanalizál, hanem nevettet, kicsavar. Ez a groteszk, humoros megközelítés sokszor merészebben mutatja meg – és figurázza ki – Kékszakáll lelkének sötétségét.
Székely Kriszta a Kékszakáll próbáján
- Támaszkodsz a műfaji hagyományokra?
- Egy erős rendezői koncepciót alkalmazunk: a darab elhagyja a királyi környezetet, és a női emancipáció előtti ötvenes évekbe kerül, olajos hajú, szivarozó férfiak közé.
- Azzal kezdtétek tehát a munkát, hogy leültetek, és átírtátok a szöveget. Miért volt erre szükség?
- Szabó-Székely Árminnal és Lőrinczy Attilával közösen készítettük a darab adaptációját. Ha nem közelítjük ezt a jelenséget a mai korhoz, a néző hátradőlhet és azt gondolhatja, hogy ez mind valamikor, valahol régen történt. Pedig itt olyan narcisztikus, hatalomtól ittas férfitípusok jelennek meg, akik – ha más formában is, de – a mai napig meghatározó szerepet játszanak a társadalomban.
- Ez a téma most igencsak pörög.
- Sok esetben a rendező hosszú ideig keres ilyen aktuálisan megszólaló művet, mi a darabot jóval a #metoo-időszak előtt választottuk. Bámulatos és ijesztő egyben, amikor a közélet hatványozottan belekerül egy rendezésbe, viszont ez csak jót tesz egy előadásnak. A közegnek és a közönségnek pedig az, hogy a színházon keresztül reagálhat egy jelenségre.
- Mennyire szoktál aktuális lenni? Számíthatunk naprakész kiszólásokra?
- Nem, az ilyen napi politikai bulvár szintű utalgatások felett nagyon gyorsan eljár az idő. Az eggyel nagyobb dimenzióra figyelek: inkább a közhangulatot igyekszem megragadni.
Székely Kriszta (Fotó/Forrás: Bíró András)
- Számít, hogy egy nő rendezi ezt az előadást?
- Mindenképpen. Ha csak a mesterségbeli részét nézem, szeretném azt gondolni, hogy nem, de minden rendező az őt ért eseményeken keresztül értelmezi a történeteket, más dolgok érnek egy férfit, mint egy nőt. A szövegkönyv átírásánál pedig megerősítettük a hősnőinket, hogy ne kallódjanak úgy el a férfiak világában. A csavar az, hogy kezükbe veszik a sorsukat, a férfiak pedig nem tudnak ezzel mit kezdeni.
- Kulcsár Noémi a darab koreográfusa. Egykori balettosként mennyire szólsz bele a munkájába, hogyan működtök együtt?
- Csináltam már koreográfiát Apáti Bencével, az Operaház számára A sárga herceg/nő-ben, amit nagyon élveztem, de megterhelő is volt. Tizennyolc-tizenkilenc évesen otthagytam a balettintézetet, már távolabb áll tőlem ez a világ. Viszont a rendező dolga az, hogy mindenbe beleszóljon (nevet). Noémivel hasonló megközelítésben dolgozunk. Mindkettőnk számára a játszó művészekből kiindulva fejlődik ki a végeredmény. Igaz, hogy végül nekem kell átlátnom mindent és döntéseket hozni, de a közös munkánk igazi együttműködés.
- Eddig a Kálmán Imre Teátrumban rendeztél. Milyen lehetőségeket ad most a nagyszínpad?
- Egészen más jellegű a két tér. A kamaraszínpadon „közeliket” csinálunk, a szereplők rezzenéseivel is foglalkozik a rendező, a nagyszínpadon viszont hátrébb ül, sokkal inkább „totálokban”, képekben fogalmaz. A Kékszakáll egy kórus központú operett, az összes kép zeneileg is ezekre a nagy kórus számokra fut ki. Ettől is elképesztő erejű mozgalmas zene, amely egyenesen kívánja a tág teret, úgyhogy rendkívüli módon várom, hogy a nagyszínpadon legyünk már.
hírlevél
