Ifjabb Vidnyánszky Attila és két alkotótársa, a zeneszerző Kovács Adrián és a (dal)szövegeket író Vecsei H. Miklós felismerték azt, hogy A nagy Gatsby történetei ma újra és újra megtörténnek. Az egykori elveszett nemzedék új arcokkal és más időben, de visszakopog. S ez a három alkotó azt is felismerte, hogy F. Scott Fitzgerald mesteri, költői, érzelmes prózáját nagyon nehéz színpadra állítani (vagy filmre vinni). A legjobb amerikai regények között számontartott mű világában ugyanis legalább olyan fontos az álmodozás, a mítoszcsinálás kényszere, az alkohol hatása vagy a magány tudatmódosító atmoszférája, mint az egyébként klasszikus szerkezetű cselekmény. S noha alapvetően a színház, ha adaptál, inkább hagyja meg a cselekményvázat, mint az atmoszférát, A nagy Gatsby esetében most egy különleges műfaj létrehozásával kellett megteremteni ezt a lírai világot, amely a regényt áthatja. Így született ez a musical, amelynek nyelvezetével, hangulatával az első felvonásban erősen barátkoznom kellett. De nem a produkció hiányosságai miatt, hanem pusztán újszerűségéből fakadóan.
Waskovics Andrea A nagy Gatsby című előadásban a Vígszínházban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
Hogy a csillámporos, jazzkori Nagy Gatsbyből musical legyen, és ne hagyományos dráma, az legfeljebb utólag kézenfekvő.
Akadnak amerikai kísérletek az adaptációra, de egyik sem vált igazán ismertté, pláne nem exportálhatóvá. Az ifjabb Vidnyánszky–Kovács–Vecsei hármas viszont érzékelte, hogy a klasszikus musicalszerkezet felett (zárt számok és a cselekményt mozgató prózai részek) lassan eljár az idő. Így egy olyan musical készült, amelyben nincsenek zárt számok, hanem egy-egy sor vagy dialógusrészlet is elhangozhat énekben.
Ennek a Gatsbynek minden pillanatában ott van a zene lehetősége, ez pedig nagysebességre pörgeti a tempót.
Ifjabb Vidnyánszky Attila rendkívül jó ritmusérzékkel bíró rendező, akinek érdemes zenés színházi munkákat adni.
Már a Liliom tavalyi előadásban is felfigyeltem rá, hogy milyen jól bánik a zenével – inherens módon díszíti vele a cselekményt és okoz flowélményt a nézőben.
A nagy Gatsby (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel, Vígszínház)
A városban, amely a szállóige szerint soha nem alszik, a színpadon soha nem nyugszanak. Abban a vallomásos jelenetben, amelyben Jay Gatsby feltárja legbelső vágyát, hogy szeretné visszapörgetni az időt, a főhős a forgószínpaddal ellentétes irányban menetel – a regény utolsó sorait előrevetítve: „megyünk az árral szemben, mely szakadatlanul visszasodor a múltba.” Miközben a cselekmény száz éves, minduntalan a mai budapestiségre ismerünk – ahogy a huszonéves alkotók megélik a várost és saját nemzedéküket.
El ne vétsük: ez a történet a mai generációról szól, nevezzék őket „lost generation”-nek vagy „millenial people”-nek, mindegy.
A nagy Gatsby kórképe újra és újra diagnosztizálható. Hunter S. Thompson példaként és bibliaként forgatta ezt a regényt, mások szerint a fiatalok forradalma nem a hippikkel jött el, hanem már korábban, ahogy azt Gertrude Stein vagy Fitzgerald megírta. Ifjabb Vidnyánszky eddigi életművében előfordult, hogy a legfiatalabb nemzedéket képviselni lépett elő (gondoljunk a budaörsi Liliomfira), túlcsorduló, túláradó, szinte indulatos lendülete azonban ebben a módosított musicalformában medret talált.
A nagy Gatsby a Vígszínházban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
A rendezés egyik legnagyobb érdeme, hogy
a jazzkorszak lebegő hangulatát, féktelen önkívületét érzékeltetni tudja.
Tom Buchanan egy átpartizott éjszakán a szájából fújja a szappanbuborékot, a koreográfiát nézni szédülést okoz. Idiomatikus módszereivel Vidnyánszky mindent megtesz, hogy a néző feloldódjon, vagy épp kényelmetlenül érezze magát. A szünet alatt a nézőteret is birtokba veszik a színészek, és nem is adják vissza a második felvonásban sem. Bakó Gábor koreográfiája mozgalmas, dinamikus, mégis alkalmas rá, hogy a nyitó negyedórában már kibontakozzon az alaphelyzet, megmutatkozzon Gatsby és Daisy jelleme, illetve a tőlük elválaszthatatlan „Roaring Twenties” – vagy, a dalszöveg neologizmusával élve – a „jazzroll” korszaka. A vintage díszleteket Pater Sparrow, az érzéki és izgalmas ruhákat Pusztai Judit tervezte. A színpadkép már akkor pazar látványt nyújt, mielőtt az előadás elkezdődne.
Az első felvonásban bántott, hogy némelyik jelenetben – például Nick Carraway, Tom Buchanan, Daisy és Jordan Baker négyesében – (talán a musical jelleg miatt is) túlzottan affektálva szólaltak meg a párbeszédek. Alighanem rendezői utasításból színpadias ezeknek a fiataloknak a beszélgetése (akiket három évtizeddel később Salinger hőse, Holden bizonyára a phony szóval illetne), de ez jelentősen késlelteti, hogy a néző szimpatizálni tudjon a karakterekkel. Persze tudjuk – nem is mindig szimpatikusak.
A nagy Gatsby a Vígben: Hegedűs D. Géza és Wunderlich József (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
A szereplőgárdából kiemelkedik Waskovics Andrea mint Daisy, a történet talán legrokonszenvesebb szereplője, aki a magánytól való félelmében megelégszik a kisebb szerelemmel.
Ez az ő drámája is, a naiváé, aki egyszerre áldozata Tom birtoklási vágyának és Jay végletes idealizálásának.
A címszerepben Wunderlich József olyasféle Gatsby, aki fényűző életmódja és vásárolt rangja ellenére mindig önkéntelenül is felfedi, hogy nem ide való. Suta, kényszeres tánclépései legalábbis erről árulkodnak. Jordan Bakerként Szilágyi Csenge hideg, elegáns és érzéki, aki néha megmutatja valódi arcát. Meyer Wolfsheim karaktere jócskán túlnőtte a regényben olvashatót, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy Hegedűs D. Géza szerepeltetésén túl sok funkciója lenne.
A nagy Gatsby a Vígszínházban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
Az este bizonyára rendkívül jelentős az egyetemi hallgató Márkus Luca számára, aki Myrtil szerepében – az autóbaleset-jelenetben – ellopta a színpadot.
Nick Carraway karakterét viszont egészen máshogy képzeltem. Ertl Zsombor alakításában magabiztosabb, tökösebb, akiből nem nézem ki, hogy elfelejtse a saját születésnapját, vagy egy monológban a rajongó pozíciójából kijelentse, hogy Gatsby többet ér mindannyiuknál.
A nagy Gatsby a Vígszínházban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
Kovács Adrián eredeti zenéje egyaránt táplálkozik a jazzből, a rockból, a legújabb minimalizmusból és a technóból, R&B-ből, és ahogy Baz Luhrmann filmrendező, ő is egy eklektikus és anakronisztikus zenei világba képzelte el Fitzgerald történetét. Nehezen mondok önmagában a zenéről véleményt: hol észrevétlenül, hol harsányan vezeti, hajtja előre a színpadi történéseket, s ez a legtöbb, amit alkalmazott színházi zenétől várhatunk.
A musical általában kevésbé használatos többrétegű narratívák megjelenítésére, de a Vígszínház A nagy Gatsby című előadásában olyan érzelmi gazdagság van, hogy a csillogás közben sem veszik el Fitzgerald regényének atmoszférája. A nagy Gatsby az álomról is szól; hogy hogyan roppan meg az ember, ha veszettül üldözi. Az utolsó percekben a szereplők retro Adidasban sorakoznak a színpadon, és bámulnak vissza a múltba, apáink-anyáink fast-fashion világába. Mintha az más lett volna.
hírlevél
