Százhatvan év nem éppen a legkerekebb évforduló, de azért tízévente minden zenekarnak kijárhat a kitüntető figyelem. Egy születésnapon pedig meglepetés is dukál. Engem például meglepett a zenekarról írott, gyenge Balla Zsófia-vers a műsorfüzetben, valamint Litkai Gergely rövid stand upja a pódiumon, ami bár kétségtelenül szórakoztatott, valahogy mégsem illett oda - igaz, talán csak annyira nem, amennyire Mahler zenéjébe a banális (korabeli populáris zenei) témák a kortárs kritika szerint. Persze ma már ezekért a meglepetésekért (is) szeretjük a szerzőt. A hangverseny kronológiája mentén haladva más értelemben ugyan, de meglepett a közönség is, akik beletapsolással, köhögéssel és krákogással jelezték, hogy nem érdekli őket a zenekar 160 évének története (vagy legalábbis a legjelesebb események felvillantása) Batta András zenetörténész-kormánybiztos amúgy szórakoztató, bár nem stand up comedy-jellegű előadásában. De mivel - szintén meglepő módon - a közönség a Mahler-szimfónia tételei között is tapsolt, ezért ennek ne tulajdonítsunk nagy jelentőséget.

Jelképesen a régi és az új elnök-karnagy vezényelt a hangversenyen: az est első felében Győriványi Ráth György, a másodikban pedig Pinchas Steinberg. 

Bartók Táncszvitjével kezdődött az ünnepi műsor: a komor hangvételű első tánc színében még a szürke árnyalatait idézte, és az első ritornell is éppen csak megszólalt, óvatosan, mintha a zenekari árkot a pódiumra cserélő együttes félt volna a nem létező énekes túlharsogásától. Hiányzott az erő, egy kicsit a lelkesedés is, helyette feltűnően koncentráltak a muzsikusok. Hullámzott az előadás, mert míg a klarinéton megszólaló ritornell-dallam hetyke volt és maníros, addig ugyanez az oboán telt és méltóságteljes, továbbá a táncok megformálása is hasonlóan felemásra sikerült. A vonós szólók homogenitása hagyott kívánnivalót maga után, és a dinamikai arányokon sem érződött az átgondoltság. A bemelegítésnek ható Bartók-darab után Kodály műve, a Galántai táncok már határozottan jobban szólt. Érezni lehetett, hogy valahonnan valahová tartunk, szép hangszíneket hallhattunk, az utolsó, Allegro vivace jelzésű tánc pedig energiabombaként hatott. A kóda előtt szinte érzéki élményként ért, amikor a mű elején elhangzó lassú téma először a fuvolán jelent meg, majd észrevétlenül vette át az oboa, utána pedig a klarinét.

A koronát az estére egyértelműen a Steinberg által dirigált Mahler-szimfónia tette fel. Az első tétel legeleje tényleg „mintha ködön át" szólt volna (Ligeti nyomán), amibe csak néhány szordinált fúvós rondított bele pontatlan intonációjával. Ilyen jellegű probléma a harmadik tétel elején jelentkezett még a bőgő szólójánál - számottevőnek nem nevezhető mértékben -, de ezeket leszámítva a zenekart mintha valami csoda szállta volna meg. A második tétel ländlerének táncos karaktere üdítő volt, a harmadik tétel elejének ellentémájában az oboaszóló pedig ismét pregnánsan szólt, ami szerencsére a többi fúvósra is hatott. A tétel jól ismert klezmeres része már teljes oldottságról tanúskodott. A színvonalában rakéta módra felfelé ívelő hangversenyen így a szimfónia leggrandiózusabb tétele, a finálé sikerült a legjobban, felejthetetlen pillanatokban bővelkedve. Reméljük, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara sem felejti majd el ezeket a pillanatokat, és legközelebb már a hangverseny elejét is így indítják majd. Ha Steinbergen múlik, sikerülni is fog nekik.