Nem számított rá, hogy valaha színre állítja a hattyúlovag történetét, vallja meg a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója, hiszen ahogy látja, a darabban csupa problematikus részletre bukkanhatunk: „Egy mindenki fölött álló, Übermensch-szerű figura jelenik meg a földi létben, akit ugyanakkor profanizál az emberek világa, így végül tovább kell indulnia” – magyarázza Almási-Tóth András. „Mindezt könnyen értelmezhetjük a germán felsőbbrendűség-érzés megnyilvánulásaként. Ráadásul egy erős férfitársadalom jelenik meg az operában, ahol a nő csak nagyon alárendelt viszonyban létezhet, még azt sem kérdezheti meg, ki is valójában a férje. Ezek a vonások nem teszik túl szimpatikussá a karaktereket” – teszi hozzá. A nemzetközi operaéletben az utóbbi években mindig a történetnek valamiféle átalakításával, gyakran kifordításával próbáltak úrrá lenni a nehézségeken, de ő úgy gondolja, az volna a cél, hogy miközben a mű cselekménye kerül színpadra, mégis képes legyen eredeti erejével hatni, tehát a zene által sugallt érzelmi világot képezze le.

Koncepciója középpontjában a fény és a sötét örök harca áll, a mű tétje valójában az, hogy melyik oldalon köteleződik el Brabant új uralkodója, a gyermek Gottfried – a Lohengrin által képviselt világosság, vagy az Ortrud által vezetett démoni erők mellett.

A Grál-elbeszélés után nem sokkal a lovag el is mondja: Gottfried lelke megtisztulhatott volna Ortrud hatása alól, ha Elsa egy évig Lohengrinnel marad, így viszont az emberek változatlanul kapják vissza a leendő uralkodójukat. Ez pedig nem sok jót ígér.” A rendező arra is kitér, hogy Elsa igazából csak eszköz az egész történetben. Épp az okozza tragikus vesztét, amikor erre rájön, hiszen mindaddig teljesen átadta magát a férfinak. „Megálmodott magának egy hőst, és egyszer csak eljött valaki, aki ezt az ideált beteljesíti. Csakhogy ettől kezdve általában semmi mást nem látunk, mint amire vágyunk. Elsa is elveszíti a kapcsolatát a valósággal, és amikor mégis szembesül vele, abba belehal.”

A rendező Elsa alakját a görög mitológiai hősnőhöz, Szemeléhez hasonlítja, aki szintén nem bírta elviselni, amikor kedvese, Zeusz teljes isteni valójában jelent meg előtte. „De nem arról van szó, hogy a nő elrontja a helyzetet azáltal, hogy felteszi a tiltott kérdést. Ortrud egyfajta emancipált figuraként jelenik meg, aki ráébreszti: így nem lehet élni. És akkor Elsa azt kérdezi magától: ki is vagyok én ebben a történetben? Ahhoz, hogy rájöjjek, tisztában kell lennem azzal, te ki vagy. Részéről ez egy lépés az önmegismerés és afelé, hogy a saját viszonyait reálisan szemlélje.”

Lohengrin és Ortrud ellentétét ugyanakkor a rendező mégsem látja pusztán jó és rossz szembenállásának, hiszen ennél mindkét figura összetettebb szerepkört tölt be a darabban.

A nő zsigeri lény, és még ha a démoni erőket is képviseli, a két oldal csak együtt tud létezni. Wagnernél központi kérdés, hogyan lehet az érzékiséget integrálni az intellektusba, jó példa rá Kundry alakja a Parsifalban, amit szintén megrendeztem, de már a Tannhäuser Vénuszánál is ezzel a kérdéssel találkozhatunk. Ez a kettősség a díszletben is megjelenik: két szobát látunk majd egymás mellett, Lohengrinéké arany, míg Ortrudé fekete színű, és párhuzamosan zajlanak az események. Két hattyú is feltűnik a színen, szintén egy fekete és egy arany, amelyek között állandó feszültség lesz tapasztalható.”

Sebastian Hannak látványterve a Lohengrinhez (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház)

A rendező alkotótársaival Sebastian Hannak díszlet- és Lisztopád Krisztina jelmeztervezővel igen sajátos látványvilágot álmodtak meg. „A steampunk filmstílusból indultunk ki, amely tulajdonképpen a Verne-regények világa, egy jövőbe helyezett 19. század. A korszak elemei futurisztikus motívumokkal keverednek, hiszen

Ennek a megjelenítésmódnak erősen stilizált változata adja majd az előadás keretét, amelyben egészen szürreális dolgok történnek: egyszer csak kinőnek a virágok, megjelenik a két hattyú. A színpadi környezetnek sci-fi- és meseszerű vonásai lesznek.”

A produkció dirigensével, Rajna Martinnal, az OPERA első karmesterével jelenleg elsősorban a praktikus kérdésekről, a térelrendezés és az akusztika lehetőségeiről egyeztetnek. Az énekkar szerepe igen speciális, miközben nagyon sokat vannak a színen, eléggé passzívan vesznek részt az eseményekben – magyarázza a rendező –, a görög drámák kórusára emlékeztetnek. „Csak sodródnak az eseményekkel, önálló szándékuk nincs. Minden vezető képes manipulálni őket, igazából mindegy nekik, hogy Lohengrin, Heinrich, Telramund vagy Ortrud uralkodik. Meg se kérdezik, ki ez a hattyúval érkező, titokzatos idegen, csak hódolnak előtte, ami szintén erre utal.” Az alkotók ennek megfelelően igyekeznek megtalálni a megfelelő helyüket a színpadon, hogy a szereplők viszonya is egyértelmű legyen, de persze mindenki a lehető legjobban hallatsszon. 

Az előadás kettős szereposztásban lesz látható, az egyikben a nemzetközi operaélet külföldön már bizonyított Wagner-előadói hallhatók: a fiatal amerikai tenor, Christopher Sokolowski, aki nemrég Németországban debütált Lohengrinként, Johanni van Oostrum, aki már sokfelé énekelte Elsa szerepét, többek között a Bajor Állami Operaházban. Telramundot a Budapesten már többször fellépő Egils Siliņš formálja meg, míg Ortrud az erdélyi származású Met-sztár, Kutasi Judit lesz. A másik szereposztás énekeseit alighanem egyetlen operarajongónak sem kell bemutatni: Brickner Szabolcs, Kolonits Klára, Szemerédy Károly és Rálik Szilvia lép színpadra.

„Tavaly tanítottam a Solti Akadémián, utána pedig nálunk is koncertet adtak a képzés korábbi, már híressé vált növendékei. Akkor merült fel, hogy létre kellene hozni egy előadást csupa feltörekvő vagy nem olyan régen befutott sztárral. Most ezt sikerül megvalósítani, aminek köszönhetően két nagyon különböző típusú előadás jön majd létre” – magyarázza a rendező.

Persze a koncepció ugyanaz marad, de közben valahol mégis kétfajta produkciót kell rendezni. Épp ettől lesz izgalmas.”

Fejléckép: Almási-Tóth László (fotó/forrás: Emmer László / Magyar Állami Operaház)