Mennyi fűszer kell az életünkbe?

Úgy látszik, az idei év nem kedvez A nürnbergi mesterdalnokok előadásainak, miközben nálunk legalábbis szokatlan módon rövidítették meg a Wagner-napokat, a firenzei Maggio Musicale is műsorváltoztatásra kényszerült. Pedig az intézmény főzeneigazgatója, Daniele Gatti igen dicséretes tervet dédelgetett,

2013-ban a Salzburgi Ünnepi Játékok mutatta be a darabot Stefan Herheim rendezésében, Gatti vezényletével; Hans Sachsot a szerep egyik legnagyszerűbb mai megformálója, Michael Volle alakította, míg Beckmesser a Wagner-repertoárban akkor még újoncként debütáló Markus Werba volt. Ez az azóta DVD-n is megjelentetett produkció alighanem az utóbbi évtizedek egyik legjobb Mesterdalnokok-feldolgozása lett, érthető tehát Gatti azon törekvése, hogy valami hasonlót akart létrehozni.

Aztán persze ember tervez… – ahogy a mondás is állítja, és a firenzei opera szépen felépített tavaszi-nyári fesztiválja nagyrészt kútba esett. Az intézmény már azelőtt is küzdött anyagi gondokkal, főigazgatójukat, a korábban a Zürichi Operát, a Salzburgi Ünnepi Játékokat és a milánói Scalát is vezető Alexander Pereirát nemrég hűtlen kezelés gyanújával menesztették, majd az operaház felügyelőbizottságának elnöke igen lendületes tollvonásokkal tervezte újra az évadot. Így a Mesterdalnokok helyett egy olyan produkció került színre, amelybe legalább néhány énekest át lehetett menteni az eredeti szereposztásból, köztük természetesen a két sztárbaritont (rajtuk kívül még Claudia Huckle működött volna közre a Wagner-darabban, Magdaleneként). Sven-Eric Bechtolf tavalyi évadban is játszott Falstaffját vették elő (Stefania Grazioli betanításában), amely azért is bizonyult kézenfekvő választásnak, mert Michael Volle alig néhány hónapja énekelte a címszerepet a New York-i Metropolitan Operában.

Michael Volle Falstaff szerepében, valamint Oronzo D'Urso mint Bardolfo és Tigran Martirossian mint Pistola (Fotó/Forrás: Michele Monasta / Maggio Musicale Fiorentino)

A rendezés alighanem minden konzervatív operakedvelő álma: bár lehet, hogy egyesek a durva fadeszkákkal tagolt teret nem találnák elég tetszetősnek (Julian Crouch tervezte a díszleteket),

Látjuk London látképét, a Temzét a rajta sikló, kivilágított hajókkal, egyszerű, de korhű berendezésű szobabelsőket, és amennyire meg tudom ítélni, a jelmezek is nagyjából a reneszánsz kornak felelnek meg (Kevin Pollard alkotásai) – a randevúra készülő Falstaff „csinos” viselete és az éjszakai felfordulás kosztümjei pedig egyenesen parádésak. Emellett a produkció tisztes mesterségbeli tudásról tanúskodik, a szereplők magas szinten űzik a klasszikus komédiázást, a zene és a színpadi mozgás nagyon szoros egységet alkot. A rendező jól érti a zene humoros vonásait, és képes volt azokra építeni a színpadi történéseket is. Az előadás akár arra is lehetne bizonyíték, hogy a sokat temetett hagyományos operajátszás mégsem merült még ki teljesen, ugyanakkor ha őszinték akarunk lenni, be kell ismerni:

Ezen az estén így történt, a két neves vendég mellett a Mrs. Quicklyt éneklő Adriana Di Paolát sorolhattuk még a produkció ékkövei közé.

Michael Volle Falstaff szerpeében (Fotó/Forrás: Michele Monasta / Maggio Musicale Fiorentino)

Michael Volle két okból tette különösen emlékezetessé Falstaff figuráját: egyfelől képes arra, hogy ne vegye magát túlságosan komolyan, így nemcsak önfeledten bohóckodik a szerepben, de folyamatos bizonytalanságban tart minket, vajon mennyire hihetünk annak, amit a címszereplő tesz és mond, és ki az, aki igazából rászedi a másikat – hiszen ahogy a zárófúgában is elhangzik: mindannyiunkat becsaptak. A másik fontos vonása részben ebből következik, rá tud mutatni a saját magára, cselekedeteire már szinte túlságosan is sokat reflektáló Falstaff viselkedése mögötti filozófiai háttérre.

Persze ebben társadalmi rangja is szerepet játszik, de valljuk be, szeretnénk mi is az övéhez hasonló magabiztossággal belevágni a terveinkbe, és ilyen könnyedén fogadni, ha valami nem sikerül.

Ehhez persze az is szükséges, hogy lássuk magatartásformájának a tökéletes ellentétét, amit ezen az estén a Markus Werba által megformált Ford testesített meg. Az énekes bebizonyította, hogy nem létezik hálátlan szerep, olyan élénken és érdekesen jelenítette meg a karakter szürkeségét. Figyelemreméltó alakításának részletgazdagsága: még a tömegjelenetekben vagy a nem róla szóló pillanatokban is mindig tökéletesen a karakterben maradt, annak merevségét jellegzetes mozgásával érzékeltette. Ford a tipikus átlagember, aki nem rossz, bár gyarló, valódi érzelmekre képes, de korlátolt, végtelenül földhözragadt és kontrollmániás. A két férfi egyszerre ellenpontja és tükörképe egymásnak, végül mindketten pórul járnak, de képesek jó képet vágni hozzá. Szembenállásuk ad csak igazi értelmet Falstaff darab végi szavainak, amelyben azt mondja: ha most ki is gúnyolták, azért el kell ismerniük, igazából ő az élet sója.

Markus Werba Ford szerepében (Fotó/Forrás: Michele Monasta / Maggio Musicale Fiorentino)

A kiváló karakterformálás mellett természetesen a két sztárvendég hangi teljesítménye sem hagyott kívánnivalót maga után. Michael Vollénak csak lazán ki kell eresztenie baritonját, hogy betöltse a termet, egészen természetesen tudja megszólaltatni a fortékat. Emellett hatalmas, ugyan kissé érdes, ám ezzel a vonásával is a humort szolgáló hangját szépen bele tudta simítani az olasz frázisokba. Markus Werba pályája nagy részében líraibb és főként magas baritonszerepeket szólaltatott meg, ehhez képest jó volt hallani ezt az erősen, sötéten és stabil mélységekkel szóló hangot – de hát nincs mit csodálkozni, a mélyebb fachba tartozó énekesek később érnek be. Ahogyan a bevezetőben is kiemeltem, a harmadik kiemelkedő előadó Adriana Di Paola volt, Mrs. Quickly szerepében.

– a férfi partnerekhez hasonlóan színvonalas vokális produkcióval, kiegyenlített és puha hanggal.

Ha nem is ilyen kiemelkedően, de jól teljesített a többi szereplő is. Irina Lungu temperamentumosan jelenítette meg az események motorját, Alicét. A Meg Page-et megformáló Claudia Huckle esetében a szép, sűrű mezzoszoprán hangra kaphattuk fel a fejünket. Kellemes jelenség volt a szerelmespárt életre keltő két énekes: a Nanettát alakító Rosalia Cíd tetszetős szopránnal és bájos megjelenéssel rendelkezik, míg Fentonként Matthew Swensen a bel canto tenorokra jellemző könnyed magasságokat zengetett meg. Kiváló karakterszereplő volt a Dr. Cajust játszó Christian Collia, és jól illeszkedett az összjátékba Falstaff két komikus segédje szerepében Tigran Martirossian és Oronzo D'Urso is – utóbbi esetében, a menyasszonynak öltözős jelenet kapcsán, egészen meglepő volt látni, milyen hálásan fogadja a közönség, amikor valaki bohócot csinál magából.

Jelenet a Falstaff harmadik felvonásából (Fotó/Forrás: Michele Monasta / Maggio Musicale Fiorentino)

A Maggio Musicale zenekarát és kórusát az intézmény főzeneigazgatója, Daniele Gatti vezényelte. A felületes szemlélő számára olaszos lazaságnak tűnhettek a karmester egyes, nem teljesen precízen kivitelezett megoldásai, ugyanakkor – ahogyan a két Falstaff közötti Csajkovszkij-estjén is kiderült – inkább egyfajta (kissé ugyan szélsőségesnek is tartható) sajátos értékpreferenciáról van szó.

és egy olyan cselekményben gazdag vígopera, mint az ezúttal elhangzó kései Verdi-mű esetében ez a megközelítés több mint megfelelőnek bizonyult. A zene színes, szórakoztató, lendületes volt, és igazán kacagtató egységet alkotott a mulatságosabbnál mulatságosabb színpadi történésekkel.

Manapság egészen ritka, hogy egy előadáson olyan önfeledt, mégis minőségi szórakoztatásban részesüljünk, mint a firenzei Falstaff esetében történt. Ehhez persze sok tényező kellett: egy idős zseni, aki utolsó nagy művében képes átlépni saját határait, egy az olasz zenében mély gyökerekkel rendelkező intézmény és annak karmestere, egy kis német filozófia a főszereplő oldaláról és persze a klasszikus komédiák által kínált hit, hogy mi, emberek, különböző gyarlóságaink ellenére is képesek lehetünk békében élni.

Fejléckép: Michael Volle mint Falstaff és Irina Lungu mint Alice (fotó/forrás: Michele Monasta / Maggio Musicale Fiorentino)