Horesnyi Balázs díszlete olyan, mintha a Mexikói úti telegraffitizett aluljáróba betolták volna az Astoria letisztított metrómegállóját. Már többen lézengenek itt. Teljesen hétköznapi emberek, a ruháik ismerősek, bármelyik plázában beszerezhetők. Majdnem mindenki egyedül van. Nem várnak semmire, inkább az az ember érzése: valami járvány törhetett ki a városban, és a nehéz időket átvészelni menekültek ide.

Az előadás címlapján nincsenek szerep-, csak szereplőnevek, a hagyománnyal ellentétben Jézus és Júdás megformálóját sem jelzi. A többi szerep - néhány daltól és jelenettől eltekintve - szabadon kezelhető, és éppen erről a felcserélhetőségről, személytelenségről szól a pécsi történet. A darabot tekinthetjük improvizációk sorának, amelyen éppen ezért nem kell szigorúan végigvinni egy rendezői elképzelést; mély szerepértelmezésről, vagy a játszók közötti kapcsolatrendszer aprólékos kidolgozásáról nincs szó. A Godspell dalai spirituális ihletettségűek, hajlításokkal, magas hangokkal és dinamikus kórusszámokkal vannak tele (ez utóbbiakban az énekkar playbackről segít). Előadásuk nem is kifejezetten színészi, mint inkább énekesi feladatot jelent.

Látunk egy valószínűleg motorbalesetben lesántult egykori rockert (Szebeni János) és egy rosszfiúnak öltöztetett Júdást (Ujláb Tamás). A lépcső alatt valaki (Fillár István) újságot olvas, a lapokat rendezgeti és a krédóról, a rutinok táráról, a sablonokról, a „világ proletárjai, egyesüljetek”-ről beszél. Hajléktalan filozófus lehet. A többiek nem is figyelnek rá (bár szövege az eredeti mennyiségéhez képest lerövidült.) Feketébe öltöztették Dorogi Barbarát és Németh Juditot is, Vermes Tímea bézs árnyalatú ruhákat kapott, de ez semmilyen többletjelentéssel nem bír.

Aztán megérkezik egy magas férfi (Csengeri Attila) napszemüvegben, fekete irattáskával, piros sállal, de kalapja, kabátja, nadrágja, inge egyaránt törtfehér. Talán egy üzleti tárgyalásról érkezett. Itt kívülálló. „Én vagyok a Mindenható” – mondja olyan hittel, ahogyan egy menedzsertréningen tanítják, és ugyanezzel a meggyőződéssel mondja a példázatokat is. Nehezen lehet hinni, hogy ez a társaság befogadja. Eljátsszák a bibliai történeteket, ő is résztvevő, de végig idegen. Az utolsó vacsoránál a „Vegyétek…”-jelenetben megszabadul minden világi hívságától. Odadobja a kocsikulcsot, az aranyórát, még a vékony keresztmedálos láncot is letépi nyakáról. A tekintetektől kísérve a metró elé veti magát. Öngyilkossága több, mint meglepő. Ruháját a félholdas, vörös- és Dávid-csillagos kipára emlékeztető fejfedőt viselő aluljáró-filozófus veszi fel. A következő önjelölt Megváltó? A táncosok keresztalakzatot vesznek fel. Sötétség. Mi következik ezután? Ki tudja.

Az előadás fő problémája az, hogy túl komolyan van véve, mintha a Pécsett hat éve, szinte ugyanezzel a szereplőgárdával bemutatott Jézus Krisztus Szupersztárt akarnák újra eljátszani. A Webber-musicalhez képest Stephen Schwartz dalai játékosabbak, könnyedebbek, a történet, az evangéliumi epizódok hangvétele lazább, mókásabb – nem is beszélve az epizódokat összekötő dialógusokról, amelyeken itt némileg módosítottak. Ezt a fajta erőszakos beavatkozást és aktualizálást nehezen bírja el a Godspell. Az előadás erénye viszont a szereplők magas színvonalú énektudása. Négy zenész kíséri őket élőben, s a Pécsi Balett négy tagja önálló táncbetétekkel (koreográfus: Földi Béla) gazdagítja a produkciót.

(2006. április 10. Pécsi Nemzeti Színház; Stephen Schwartz – David Greene – John Michael Tebelak: Godspell; fordította: Gebora György és Sinka Erika; A Pécsi Nemzeti Színház vendégjátéka a Vidéki Színházak Találkozója keretében; km.: Csengeri Attila, Gregorovics Tamás, Szebeni János, Fillár István, Petőcz András, Széll Horváth Lajos, Ujláb Tamás, Vincze Balázs, Rajnai Attila, Dorogi Barbara, Németh Judit, Vermes Tímea, Kozár Eszter, Czebe Tünde, Spala Korinna; díszlet: Horesnyi Balázs; jelmez: Pilinyi Márta; koreogr.: Földi Béla; zenei vez.: Bókai Zoltán; rend.: Balikó Tamás)