Minden 1990-ben romlott el, amikor három futballbolond tenorista Caracalla termáiban elénekelte az operairodalom legszebb áriáit, majd utána egy adag olasz, spanyol, orosz, francia és mexikói dalt. Az opera egyszerre a csúcsra ért, a csillagos ég alatt kézen fogva énekelték világgá, hogy "vincero!!!", győzni fogok. És győztek is. Sikerült, érezte mindenki, akit izgatott az opera, hogy sikerült kitörni az exkluzivitás börtönéből, az opera többé nem a kevesek kiváltsága, a túlérzékeny jómódúak izgatószere, kellemes kiegészítő a papagájnyelv és a beluga kaviár mellé, hanem a tömegeknek szóló népünnepély. Hónapok múlva is arról kellett társalogni a liftben, hogy akkor most melyik a jobb, a Domingo vagy a Pavarotti.

Nem tudtuk, hogy sajnos túlnyertük magunkat. Az egyszeri csodás dzsemboriból szokás lett, arénakoncertek sora, elképesztő gázsik, amitől egyre nehezebb volt komolyan venni azt a szólamot, hogy el kell juttatni a művészetet egy szélesebb közönségnek is. Valahogy mindenki azt érezte, hogy esténként egymillió dollárért ő is szívesen juttatná el a művészetet bárhová, csak valamit tenni kellene, hogy a szervezőknek ő is az eszébe jusson. Ekkor kezdődött a "negyedik tenorok" korszaka: ha egy szép hangú fiatalember feltűnt az operaszínpadokon, rögtön kinevezték a negyediknek. Mintha senkinek sem tűnt volna föl, hogy a három tenor is igaziból csak kettő, hogy José Carreras csak ütközőállam a két szuperhatalom között, nincs szükség további kiegészítésekre. A sajtó egyre-másra fedezte föl az újabb és újabb negyedikeket. Shicoff, Araiza, Alagna, Cura, Hadley - jöttek a nevek, reménykedő tenorok, akik maguk is részt kértek volna a tortából. Míg egy nap észrevették, hogy már nincs torta, nincs arénázás, mehetnek vissza a színházba és a koncertterembe, de éhen halni azért nem fognak.

Egyetlen olyan masszív tehetség volt, akire nem lehetett azt mondani, hogy ő lesz a negyedik, vagy ha mondták, ő azonnal hevesen tiltakozni kezdett: Ramón Vargas. Pedig helye éppenséggel lehetett volna, az életkora is megvolt hozzá, hiszen négy évvel idősebb Roberto Alagnánál és José Curánál, és mindkettőnél előbb kezdte el a pályát. Csak volt bátorsága nem rohanni.

Ramón Vargas Mexikóvárosban született, hetediknek kilenc testvér közé, és kilenc éves korától a Guadalupe-bazilika szólistája, ami nem egyszerűen azt jelenti, hogy tehetséges, szép hangú kisfiú, meglátjuk, mi marad ebből a hangból a mutálás után. Guadalupéba évente húszmillió zarándok érkezik, hogy imádkozzon Juan Diego, a jelenést látó indián köpenyénél. Aki itt énekel, az nagyon hamar megismeri a muzsika hatalmát, a zenével járó áhítatot és talán az alázatot is. Nem őt nézik, nem ő a sztár, de a hangja betölti a teret, és a gyertyát gyújtó, imádkozó emberek lelkét ő segíti elemelkedni a hétköznapoktól. Az éneklés értelméről és hatalmáról szebb leckét aligha kaphat egy gyerek, mint éppen itt.

Mindez azonban feltételezés. A tény az, hogy Ramón Vargas beiratkozott a helyi zeneakadémiára, ifjan már főszerepeket kapott a Mexico City Operában, elénekelte mindazt, ami ebben az életkorban ajánlott: Mozartot, egy kis Donizettit, Almaviva grófot A sevillai borbélyban. A húszas évei közepén járt, mindenki tudta, mekkora tehetség, ideje volt mélyebb vizekbe vetnie magát. Világkarriert Mexikóból építeni éppen olyan nehéz, mint Vlagyivosztokból. Akinek hivatása van, annak áldozatot kell hoznia: kalapot venni, kezdeni mindent elölről, Ramón Vargas tehát Európába jött, megnyerte a megfelelő énekversenyeket, tanult a bécsi opera stúdiójában, és még mindig őrizve a józanságát Luzernba szerződött.

Nem a világ közepe, de a közepének a széle, közel van Zürich, közel Bécs és Milánó, ha szükség van rá valahol, elérhető. Közben pedig megtanulhatja a repertoárt, szokhatja a színpadot. Tudta magáról, hogy nem színésztehetség és nem döbbenetesen karizmatikus személyiség, akinek elég csak belépnie a színpadra, és minden szem rászegeződik. De azt is tudta, hogy a mesterség tanulható, a karizma pótolható. Csak szépen kell énekelni hozzá.

Harmincéves, amikor a három tenor Rómában elvarázsolja a világot. Azon ritka énekesek közé tartozik, akiket nem szédít meg a pillanat, nem irigykedik és nem érzi azt, hogy neki kellene ott állnia frakkban a világ előtt. "Nem ők a jó példa. Persze, luxuskörülmények között élhetnénk, és egy halom pénzt kereshetnénk, de az én generációm még nem azért kezdett énekelni, hogy abból meggazdagodjon. Amikor beiratkoztunk a konzervatóriumba, énekelni akartunk tanulni, és aztán megmutatni, hogy mire is jutottunk. Énekesek akartunk lenni, nem híresek. Akik most végeznek, azok viszont rögtön gazdagok és ismertek akarnak lenni, mint a három tenor, anélkül, hogy elvégeznék hozzá a háttérmunkát" - nyilatkozta egy alkalommal.

Vargas nem türelmetlen. Ennek ellenére az 1990-es év az ő pályáján is fordulópont. Eljön Luzernből, és ettől kezdve szabadúszóként folytatja a pályát. Mindent úgy tesz, ahogy egy énekesnek ajánlják, de alig van olyan, aki a nagykönyv szerint építené a karrierjét. Vargas attól kivételes, hogy mindent megtesz azért, hogy ne legyen kivételes.

A repertoárja egyelőre a régi, könnyű tenorszerepekből áll, amelyek nem erőltetik meg a hangképző szerveket. A "bel canto" azonban technikát követel, könnyedséget, fürgeséget, zeneiséget, díszítőkészséget. A nagy főszerepek mellé Vargas elvállal olyanokat is, amelyekről minden gondos menedzser lebeszélné. Persze, a menedzsernek semmi sem drága, énekeljen csak az operista minél nagyobb dolgokat, főszerepekért vastagabb boríték jár, a vastagabb pénzgurigából pedig vaskosabb a lecsippenthető százalék is. Ennek megfelelően a tanácsadók többnyire lebeszélik a tehetséges pályakezdőket a kis szerepekről, nehogy véletlenül a nevük a színlapok alján rögzüljön. Vargas azonban nem fél ettől sem. Lemezre énekli Edmondo mellékszerepét Pavarotti mellett Puccini Manon Lescaut-jában, Cassiót alakítja Domingo mellett Verdi Otellójában egy egyébként is luxus szereposztású, de a végeredményt nézve csalódást keltő felvételen. Amikor Domingo ennyi idős, már régen túl van az első Otellóján, de ő egy másik eset. Vargas a saját útján megy.

A saját útra egyébként rávetül Domingo árnyéka, ami tulajdonképp érthető. Valószínűleg minden dél-amerikai énekesnek szembe kell néznie ezzel a történettel, Domingo többé-kevésbé mexikói, bár Spanyolországban született, gyerek volt még, amikor a szülei Mexikóba emigráltak, ott tanult, ott kezdte a pályáját. Domingo hatása elkerülhetetlenül érződik Vargas éneklésén is, néha egészen megdöbbentő a két hang hasonlósága a mélyebb regiszterben. Vargas az egyik lemezén híres duetteket énekel (Between Friends, 2004), és a Don Carlos illetve A végzet hatalma kettősében mintha nem is ő, hanem az ifjú Plácido indítaná a frázisokat. Aztán a frázisok végén már szerencsére Ramón Vargas hangja szól.

Ha már a nagy hatású énekeseket emlegetjük, Vargasra még valaki volt óriási hatással: Alfredo Kraus. Kettejük hangja egyáltalán nem hasonlít egymásra (a Kraus-rajongók most ne figyeljenek ide: szerencsére), de az a tudatosság, ahogy Vargas kerüli az értelmetlen kockázatokat, idő előtti terheléseket, félreismerhetetlenül Kraus példájára vall. Sokáig a repertoárjuk is hasonló volt, Rossini, Donizetti és a könnyű Verdi-darabok, a Rigoletto és a Traviata tenorszerepei, néhány francia opera, voltaképpen elegendő feladat egy egész életre. Az óvatosságnak meg is van az eredménye. Ötven fölött, amikor egy tenorista lassan, de elkerülhetetlenül a visszavonulás köré kénytelen rendezni a fellépéseit, Ramón Vargas előtt még mindig biztató jövő áll. Lassan, fokozatosan kezdte szélesíteni a repertoárját, finoman szoktatatta magát az új szerepekhez, de soha nem adva föl a régieket, soha nem hagyva el azokat a darabokat, amelyek meghagyják a hangot könnyűnek és fürgének. Egyszer csak Lenszkijként tűnt fel Csajkovszkij Anyeginjében, ami nem kifejezetten az olasz repertoárt éneklők kedvence, de ez csak a jó ízlését dicséri: Lenszkijért mindenképpen érdemes letérni a szokásos útról. Tétova, szemüveges költőként láthatta őt a világ a Metropolitan-közvetítéseknek hála, és ez az alak különösen jól áll neki, még ha arcvonásai nem is kifejezetten oroszosak.

Egy másik költő is helyet kért magának a pályán: a címszerepet énekelte Offenbach operájában, a Hoffmann meséiben, szintén a Metropolitanben, ráadásul Domingo vezényletével, mintha a mester maga mutatna rá, hallgassátok, itt van az utódom.

A repertoár bővítésének könnyedebb irányát Mexikó szolgáltatta. Vargas ugyanis nagy hazafi, büszke mexikói, annak ellenére, hogy a színházi elfoglaltságai svájci lakossá tették. Minden évben hazalátogat, népünnepély keretében föllép a mexikóvárosi Operában, és elkészített egy lemezt hazája népszerű dalaiból. Koncertjeit mostanában mindig mexikói dalcsokorral zárja, nagy, Dél-Amerikából induló nemzetközi slágerekkel, mint a Cielito lindo (valaha ez is háromtenoros sláger volt), a Cu-currú-cucú paloma vagy a Bésame mucho. Szép nagy utat jár be tehát a közönség egy Ramón Vargas-áriaesten, Mozarttól Mexikóig, a leheletnyi, légies finomságtól, végtelenül indázó dallamoktól a földközeli, sombrero-dobálós vidámságig, de az utat könnyebb végigjárni, mint belegondolni.

Ebben a világban élünk, zenék és stílusok derűs összevisszaságában. A három tenor után Ramon Vargas az egy tenor. Nem egyetlen, de egy, aki a szép hang örömét mutatja meg, a dalokban, áriákban, földrészekben a közös osztót, a zenélés boldogságát és szépségét. Az énekesek azt mondják, nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor az ember a színpadon áll, és érzi, hogy jól szól a hangja. Pedig van. Amikor az ember a nézőtéren ül, és érzi, hogy jól szól az énekes hangja.