A színház németországi turnéin ő alakítja Belle-t, A Szépség és a Szörnyeteg bájos, finom, ugyanakkor rendkívül bátor lányalakját, aki példát mutat hűségből, szeretetből. Jenes Kitti az életben is épp ilyen: lágy, lírai alkat, őzike szemű, apró, pici, törékeny lány, akiben ugyanakkor elképesztő energia, drámai erő és szakmai alázat lakozik. Sorsát a debreceni diákévek alatt rongyosra hallgatott operettszínházi Rómeó és Júlia CD pecsételte meg. Ez a találkozás olyannyira végzetesnek bizonyult, hogy a teátrum korszakos előadásában ma már ő alakíthatja Júlia szerepét. Későn érő típusnak tartja magát. Nem bánja, hogy a nagy szerepek nem azonnal találták meg, mert úgy véli, mostanra jutott el oda, hogy játéka igazán hiteles és érett legyen. 

- Már kislány korodban tudtad, hogy ha nagy leszel, színésznő leszel? 

- Inkább azt tudtam mindig, hogy énekelni szeretnék. Otthon folyamatosan szólt a rádió. Ismerem a 90-es évek magyar és külföldi slágereit, anyukám ezeket hallgatta, így a zene szeretete már kislányként elkapott. Később az általános iskolában rendszeresen jártam versmondó versenyekre, de mindig az éneklés volt az elsődleges. Népdal versenyeken vettem részt. Volt három-négy olyan kigyúrt, betanult dalom, amivel bármilyen versenyre mentem, mindig megnyertem. A másik erősségem az origami volt. Országos hatodik helyezést értem el papírhajtogatásban! Ez a kettő volt a nagy szerelem általános iskolában. Az Ady Endre Gimnáziumra a zenetanárom hívta fel a figyelmemet, mondván, hogy az ilyen ambíciókkal megáldott diákok egytől egyig oda szeretnének felvételt nyerni. Szerencsére ez sikerült is.

- Mit adott neked a népzene? Mit tanultál belőle?

- Talán furcsán hangzik, de valami fajta magabiztosságot. Imádtam, valószínűleg azért is, mert a legtöbb sikerélményt ott szereztem. Emlékszem, a versenyek előtt rendszerint az unokatestvérem fonta be a hajam, benne a kis szalag és persze a magyar népviselet, csodás érzés volt. Biztos voltam magamban, a sikerben. Érdekes, most hogy így beszélünk róla, az idejét sem tudom, mikor énekeltem utoljára népdalt. Sok éve már.

- Az Ady drámatagozatára jártál. Akkor már tudtad, hogy a színpad jelenti majd a jövőt?

- A legtöbb osztálytársamnak egyértelmű volt, hogy a Színművészetire vezet az út, én azonban úgy éreztem, nem biztos, hogy felvennének prózai szakra, zenés szakot pedig nem hirdettek meg abban az évben. Az volt a tervem, hogy a következő musical osztályba jelenkezem, de sajnos ilyen azóta sem indult. Felvételiztem viszont a Debreceni Egyetem bölcsészkarára, de csak a második helyen megjelölt szakra vettek fel, így hát halasztottam egy évet. Ekkor határoztam el, itt az ideje komolyabban foglalkozni az énekléssel, ezért hétvégenként följártam Budapestre Kővári Judit musical iskolájába tanulni.

- Egyértelmű volt, hogy a zenés színház és nem a koncert színpad érdekel?

- A gimnáziumban rengeteg musicalt hallgattunk a barátnőimmel. Imádtam ezt a műfajt, sokkal kifejezőbb, mint a pop zene. A musical az a műfaj, ahol találkozik a színjátszás és az éneklés. Számomra ez a tökéletes kombináció. Az érettségi időszaka alatt rengeteget hallgattam CD-n illetve néztem DVD-n az Operettszínház Rómeó és Júlia előadását. Így amikor megtudtam, hogy a Broadway Stúdióba felvételt hirdetnek, azonnal jelentkeztem és fel is vettek.

- Nem volt benned félelem, hogy bekerülsz az ország legnagyobb zenés színházába, és ott fogsz állni egy színpadon kamaszkorod nagy ideáljaival?

- Meg voltam szeppenve. Fantasztikus volt élőben látni Dolhai Attilát, Bereczki Zoltán, Szabó P. Szilvesztert és dolgozni velük, még akkor is, ha én éppen csak a karban voltam. A tudat, hogy testközelből szemlélhettem az ő munkájukat, csodás érzés volt.

- Mi volt az a darab, amiben először álltál a nagyszínpadon?

- A Rudolf. Emlékszem, az én tálcámra tette le Dolhai Attila a pezsgős poharát. Az, hogy odaléptem hozzá, felé nyújtottam a tálcát és ennyivel segíthettem a munkáját, boldoggá tett. Benne voltam a nagy táncos-zenés jelenetekben. Megtapasztalhattam, milyen másokkal együttműködni, kellőképpen koncentrálni, de legfőképpen, hogy mit jelent az alázat. Az elején persze kissé félénk voltam. Nem tudtam, mit lehet, mit nem. Most, amikor a nézőtérről figyelem, ahogy Rogács László, a Musical Együttes vezetője instruál egy-egy újonnan beálló stúdióst, hogy bátrabbak legyenek, merjenek nagyobbat játszani, ez nagyszínpad, arra gondolok, valószínűleg én is ugyanilyen voltam. Ezekhez a dolgokhoz nekem több idő kellett, mondhatni későn érő típus vagyok. De nem bánom, hogy a stúdió elvégzése után figyeltek fel rám. 23 évesen kaptam meg A Szépség és a Szörnyeteg főszerepét, 25 évesen Júliát, kifejezetten hálás vagyok, hogy nem 18 évesen osztották rám ezeket a szerepeket, mert most sokkal jobban tudok élni a lehetőségekkel. Ez így volt tökéletes számomra.

- Mikor volt az első pillanat, amikor azt érezted, hogy az Operettszínházba tartozol?

- Tavaly, a Rómeó és Júlia tíz éves jubileumi gáláján. Hihetetlen pillanat volt, amikor együtt hajolt meg a három pár: Dolhai Attila - Vágó Betti, Kocsis Dénes - Vágó Zsuzsi, Veréb Tamás és én. Középen álltunk, mellettünk Bereczki Zoli, Mészáros Árpád Zsolt, Földes Tamás, Janza Kata, Csengeri Ottília, mindenki, akit példaképként hallgattunk azelőtt. Akkor éreztem igazán, már kollégaként, partnerként tekintenek rám. Megtiszteltetés volt.

- Mennyire van meg neked Júlia?  Mennyire a tied a szerep?

- Annak idején a stúdiós vizsgám a Rómeó és Júlia volt. Kocsis Dénes volt a partnerem, és bár akkor nem kaptam lehetőséget, hogy játsszam a szerepet, Lőrinczy György azt követően keresett meg, hogy Kerényi Miklós Gáborral szeretnének meghallgatni a Szépség-re, végül meg is kaptam a címszerepet. Tavaly aztán, amikor Kero Veréb Tominak adta Rómeó szerepét, végre lehetőségem nyílt és beállhattam vele Júliának. Nagy álom vált valóra! Ráadásul fantasztikus  visszajelzéseket kaptam utána. A rajongók egy része megkeresett, hogy elmondja, mennyire összeillünk Tomival, milyen üde páros vagyunk. Mindig is úgy éreztem, Júlia karaktere nekem való. Alkatomból adódóan jól állnak a naiva szerepek, a bájos, mosolygós, édes kislányok, de valójában sokkal inkább szeretem azokat a karaktereket, ahol ennél többet, mélyebbet lehet mutatni, ahol van dráma, ahol változik a hős, mint például Júlia. De ezért imádtam például a Parasztoperát, ami egy stúdiós vizsgaelőadás volt, és bármennyire meglepő, azt gondolom, passzolt hozzám a 60 éves anya figurája. Egy érett, kemény karakter egy megrázó történetben, bőséges és mély játéklehetőséggel, épp ezért ebben a szerepben tudtam olyat mutatni, amit előtte soha. Földes Tamás rendezte, rengeteg instrukciót adott, pontosan tudta, hogyan vezessen minket. Az valóban velünk együtt született meg, a mienk volt minden pillanata.

- Fontos neked, hogy őszinte, hiteles legyen az alakításod?

- Abszolút. Nagyon fontosnak tartom, hogy igazán megéljek egy-egy helyzetet, jelenetet. Tényleg el tudom sírni magam a Rómeóban tízből kilencszer. Mindig azt szeretném, hogy pont annyi legyek, amennyi kell, amennyi még igaz. Ezt az arányt a nagyszínpadon persze nagyon nehéz megtalálni, hatalmas a nézőtér és az utolsó sorban ülőknek is érezniük kell mindent, de hiszem azt, hogy ha valaminek energiája van, igaz és hiteles, akkor az bármilyen távolságból lejön.

- A Szépség és a Szörnyeteg németországi turnéin 2011 óta veszel részt. Idén ősszel lehetőségetek nyílt arra, hogy itthon, a magyar közönség előtt is játsszátok az előadást. Milyen érzés?

- Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz átállni a magyarra. Három év alatt kialakul az emberben egy olyan magabiztosság, egy olyan jó értelemben vett rutin, hogy álmomból fölkeltve is tudom az összes német mondatot oda-vissza. Előfordult a próbák alatt, hogy ösztönösen németből próbáltam visszafordítani magyarra, de a magyar szöveg teljesen más, azt egyszerűen meg kellett tanulni. Eleinte énekelni is nehéz volt, a német sorok beültek már a torkomba, mások a mássalhangzók, egész más helyen kell váltani. Főleg emiatt izgultam rettenetesen az első előadás előtt. De a közönség itthon is épp annyira szeretett minket, mint kint.

- Játszol egy kisebb szerepet a Régi nyár című operettben. Hogy érzed magad abban a műfajban?

- Nagyon jól. Ez egy remek darab, aminek megkapó a története, fülbemászó dallamokkal, arról nem is beszélve, hogy a benne szereplő művészek és a Raktárszínház miliője miatt egy fergeteges előadásról beszélünk. Ehhez hasonló finomságokban szívesen kipróbálnám magam nagyobb szerepben is. De ha már más műfajokról beszélünk, feltétlenül meg kell említenem az Erdei kalamajka című zenés mesejátékot. Fantasztikus élmény és hihetetlen öröm gyerekeknek játszani. Bár nagyon intenzíven kell játszanunk, hiszen a kicsiket nem könnyű lekötni ötven percen át, ehhez igazán jónak kell lennünk, mégis minden pillanata feltölt és felemel. Ők igazán őszinte közönség, velünk együtt szurkolnak, nevetnek vagy épp szomorkodnak. Tátott szájjal, csillogó szemmel néznek minket, számukra én valóban a Királylány vagyok és ez olyan megható.

- Hogy érzed magad az Operettszínházban?

- Igazán jól. Több mint 6 éve vagyok itt, szinte mindenkivel nagyon jó a viszonyom, azt gondolom, nem vagyok megosztó személyiség, de mégsem vagyok egy szürke kisegér. Biztonságban érzem itt magam. És az, hogy egyre több lehetőséget kapok, azt igazolja, hogy a vezetőség bízik bennem, és ez örömmel tölt el. Azt érzem, épp jókor történik mindez, jó időben. 

- Meglepetésként ért, hogy bekerültél a "tízes csapatba" vagy titkon reménykedtél benne?  

- Megmondom őszintén, nagyon reménykedtem. Azt nem tudom, mit gondoltam volna, ha mondjuk nem vagyok a tíz között. Az ember a visszajelzésekből látja, hova sorolják, és ennek alapján azt éreztem, nekem is van ott egy hely. Szerintem jó ez a csapat. Sokan közülük igen közel állnak hozzám, részint mert osztálytársaim voltak a stúdióban, mint Simon Panna vagy Szentmártoni Normann, részint mert sokat játszunk együtt a Szépségben Kisfaludy Zsófival, Barkóczi Sándorral, a Rómeóban pedig Veréb Tomival. Fontos és jó dolognak tartom, hogy a vezetés figyel ránk. Ez egyébként igen hasznos minden szempontból, hiszen ha azt szeretnénk, hogy a közönség ránk, fiatalokra is kíváncsi legyen, akkor elengedhetetlenül szükséges, hogy ismerjenek minket.

- Hiszel magadban, vagy sokszor elbizonytalanodsz?

- Alapvetően hiszek önmagamban, de természetesen sokszor elbizonytalanodom. Szerintem ez nem baj, ezzel mindenki így van. Nagyon kritikus vagyok magammal szemben, talán túlságosan is. Igyekszem hinni abban, hogy jó az, amit csinálok, mert meggyőződésem, hogy ha én nem hiszem el, akkor más sem fogja. Alapvetően elég reálisan látom magam, sosem vágytam olyan szerepre, amiről azt gondolom, hogy nem igazán az enyém. Bár úgy tartják, egy jó színész mindent el tud játszani, igen ám, csak az szerintem nem mindegy, hogy hogyan. Nagyon hálátlan dolog, amikor az ember olyan feladatot kap, amiről tudja, hogy nem az övé. Meggebedhet és kihozhatja a legjobbat magából, mégsem lesz igazán jó az alakítása. Remélem, többségében olyan szerepekkel fogok találkozni pályám során, amik illenek hozzám, amikben fejlődhetek és tudok újat mutatni.

- Mit csinálsz, amikor épp nem a színházban vagy?

- Nagy öröm volt, amikor februárban a Csingiling és a Kalóztündér című film főcím dalának feléneklésére engem választott a Disney, amit négy napon át vettünk fel az egyik szinkronstúdióban. Klassz volt később a saját hangomat viszonthallani a moziban. Most egyébként épp az angol tudásomat fejlesztem. Van egy holland párom, és ha tehetem, utazom Hollandiába, de gyakran megyek haza a szüleimhez is vidékre. Itt Pesten egyedül lakom, imádom, ha van egy kis időm magamra. Rengeteget főzök például. 

- Milyen vágyaid, terveid vannak az elkövetkező 5-10 évben?

- Két olyan szerep van, amit nagyon szívesen eljátszanék az Operettszínházban. Az egyik a Rudolf Vecsera Máriája, a másik pedig a Rebeccából „Én" szerepe. Persze a turnék mellett nem könnyű az egyeztetés, de bízom benne, hogy az elkövetkező években számítanak majd rám, és ha lesz nekem való szerep, akkor fogok lehetőséget kapni.