- Tizenhárom év távlatából milyen más rétegei bontakoztak ki Boito egyetlen befejezett operájának, a Mefistofelének?
- A két előadásban sok hasonlóság van, az egész dramaturgiai gondolatmenete, pár szegmense ugyanaz, mint anno. Szegeden a vásári szekereken előadott misszió- vagy passiójáték-jelleget követtük, és akkor egy játékosabb előadást csináltunk. Ez ma kevésbé van jelen. Nem azért, mert kevésbé vagyok játékos, hanem mert most mélyebben élem meg a darabot. Annak idején bizonyos kompromisszumokat kellett is kötni, hiszen a szegedi színház méretei, lehetőségei redukciókat igényeltek, aminél az operaházi lehetőségek gazdagabbak.
- Februárban világpremierben rendezte meg a Bajor Állami Operaházban Eötvös Péter új operáját, Az ördög tragédiáját. Az ördög vagy a bukott angyal tematikája manapság jobban foglalkoztatja?
- Soha nem éreztem a Mephisto-drámában vagy Az ember tragédiájában a bukott angyalság filozófiai, érzelmi tartalmát. Sokkal inkább érdekel az a dualizmus, ami Faustot és Mephistót jellemzi. Ahogyan Mephisto jellemzi magát: én annak az erőnek vagyok a része, amely létrehozta a teremtést, amelyik mindig ellentmond, és ezzel megtermékenyít. Aki mindig rosszat akar, mégis a jót szüli meg általa. Tehát az a fajta gondolkodás, ami a jin és a jang, a pozitív és a negatív elméletből származik. Tulajdonképpen a DNS-molekula két száláról van szó, ami együttesen hoz létre egy élő organizmust. Így ez a díszlet is egy állványzat, a szegedi előadástól eltérően nem vertikális, hanem egy Bábel-toronyra emlékeztető dupla spirálból áll. Két egymás körül keringő spirálnak a találkozásából, és az így felépülő Bábel-toronyból, amely körül a cselekmény játszódik.
- 2010-ben miben áll Boito modernitása a zene, a szövegkönyv, a mondanivaló tekintetében?
- A modernitása a dualista gondolkodás. Akkoriban, amikor ezt a darabot írta, ez még nem volt terítéken, csak a huszadik századi komponisták kezdtek el ezzel foglalkozni. A másik a szerkesztési rendszere. Boito a Faust-motívumot nagyon önkényesen kezeli: kiemel jeleneteket Goethe Faustjából, és egymás mellé helyezi őket. Nincs kontinuitás, nincs cselekményelmesélés. A trubadúrban elmesélnek nekünk egy történetet kronologikusan, többféle aspektusból. Wagner a Ringben egy nagy legendát mesél el realistán, és megkomponál benne minden egyes elemet. Boito viszont szinte balladisztikus formát használ, bátran kihagy dolgokat, csupán utal rájuk, egy-egy szóval érzékelteti őket, mégis sikerül összefoglalnia a költemény lényegét. Nem ismerjük meg Margit és Faust találkozását, már csak azt látjuk, amikor megbeszélik, hogyan töltik el a szerelmes órát, a következő pillanatban pedig a börtönben látjuk viszont a nőt. Margit csak utal rá, hogy született egy gyereke, aki eltűnt, egy őrült áriában pedig elmondja, hogy a gyerekét elvették tőle, mégis azt állítják, ő dobta a tengerbe. Ebből mi következtetjük ki, hogy valószínűleg Margit a gyerekét szégyenében megölte. A puzzle-szerűen egymás mellé rakott elemekből tehát nagyvonalúan ismerjük meg a Faust-történetet. A szerzőt nem izgatja a részleteknek és az egymáshoz kapcsolódó láncszemeknek a kidolgozása, sokkal inkább érdekli őt Faust és Mephisto párhuzamossága.
- Mennyire kezelte képlékenyen a szöveget?
- Nem nyúltunk hozzá, nem is éri meg ebből a viszonylag rövid darabból húzni. Gounod Faustjában Margit és Faust szerelmi szálára épül a történet, mint ahogyan az egy romantikus szerzőtől várható. Nálunk nagyon tudatosan ugyanaz a szereplő énekli Margitot és Szép Helénát. Mint ha Faust, Az ember tragédiája Ádámjához hasonlóan, mindig ugyanazt a nőt keresné. Tulajdonképpen ez a szerelem menti meg őt a pokolba kerüléstől.
- Miben látja annak az okát, hogy több mint száz éve nem tűzte műsorra a Magyar Állami Operaház a Mefistofelét?
- Rimszkij-Korszakov munkásságát nem ismerjük, Marschner műveit szintén nem játssza az Opera, pedig fontosak voltak a wagneri zenedráma kialakulásában. Boito azért szorul a peremre, mert a Magyar Állami Operaház kevésbé kísérletező, a jól bevált sztenderekre épít. Ezt mutatja az is, mennyit viccelnek Mefistofele nevével, mondván, hol a másik fele. Nem tudunk azonosulni számunkra szokatlan nevekkel, darabokkal. Ez egy tipikus helyzet, ami nem kimondottan Boito ellen irányul. Ő is beleesik a másod-, harmadrendűnek számító szerzők sorába abban az operaházban, ahol egy hatalmas Verdi-, Puccini-, Wagner-repertoár képezte mindig a bázist. Ahhoz, hogy bemutassunk egy Boitót, valami mást nem mutatunk be. A közönség egyik fele sír, hogy miért nem az Aidát játsszuk, a másik fele pedig azt mondja, hogy végre valami olyat látunk, amit száz éve nem láthattunk.
hírlevél
