Úgy érzem, végre megértettem, igazából micsoda a katarzis
– mondja Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar világhírű karmestere. Az ember azt gondolná, hogy neki már nem lehet semmit tanítani. A hatvannyolc éves dirigens mégis azt mondja, ezentúl minden koncert más lesz: végre tudja, hogy mit jelent az, hogy „katartikus élmény”.
A Fesztiválzenekar következő évadának fénypontja, Monteverdi Orfeo című operája a műfaj ősapja. Nem az első opera, ahogyan azt sokan tévesen tudják, de a legnagyobb hatású; a korabarokk kor legjobb és legfontosabb zenés színpadi műve. Most, több mint 400 évvel a bemutatója után Fischer Iván úgy érzi, hogy új befejezést kellett írnia hozzá.
„Régi kapcsolatom van az Orfeóval” – mondja. „A hetvenes évek második felében volt egy híres előadás, ma már legendás, egyenesen operatörténeti jelentőségű. Nikolaus Harnoncourt vezényelte, Jean-Pierre Ponelle rendezte, Zürichben mutatták be, aztán más városokba is eljutott. Harnoncourt asszisztense voltam, csembalóztam a zenekarban” – emlékezik vissza. A zürichi bemutatónak több mint negyven éve már, 1975. december 20-án történt. „Már akkor mozgott bennem a dolog, hogy ezzel a befejezéssel valami nincs rendben: a tragédia végén egy jóságos isten, Apollón leszáll a mennyekből. Nem illett oda.”
Fischer Iván az Orfeóról beszél a lakásszínházában (Fotó/Forrás: Benkő M. Fanni / BFZ)
Az Orfeo a jól ismert „deus ex machina”-elemmel zárul. Orfeusz leszállt az alvilágba kedveséért, de nem állta ki a próbát, visszapillantott Eurüdikére. Ő az egyetlen földi halandó, aki sértetlenül visszatért Hádészból, kedvese elvesztése miatt azonban vigasztalan. Apollón, látva szomorúságát, magához emeli őt a mennyekbe.
„A kutatások után nyilvánvaló lett, hogy ez egy hirtelen változtatás eredménye” – mondja Fischer. Egy hosszú blogbejegyzésben azt is elmagyarázta, miért.
Az Orfeo korabeli, 1609-es kiadásának címlapja (Fotó/Forrás: Wiki)
Alessandro Striggio eredeti librettójának befejezése máshogy alakul, mint amit aztán abból Monteverdi elkészített. A szövegkönyvíró Ovidiushoz hű, aki a Metamorfózisok 11. fejezetében leírja, hogy kedvese halála után Orfeusz trák földön bujdosott, és feldühödött menádok (azaz a bacchánsnők) ölték meg, akiknek szerelmi ostromát nem viszonozta. A libretto szerint az opera bacchanáliával végződik: féktelen, vad tivornyával, tánccal. Igazi görög mulatsággal. Ennek ellenére Monteverdi, amikor 1609-ben kiadta az operát, megváltoztatta a befejezést. Nála Apollón leszáll az égből, lieto fine, vagy ahogy újabban mondjuk: happy end. A dalnok a mennyekbe kerül.
Monteverdi operája egy korszakforduló idején született. A művészet a reneszánszból a barokk felé mozgott, de politikai változások is történtek. „Nem merem azt mondani, hogy az abszolutizmust vetíti elő a változtatás, de az biztos, hogy a jóságos Apollón megjelenése beleillik az abszolutista világképbe.” Fischer szerint a főúr deus ex machinája később operák sorában jelenik meg, gondoljunk csak Mozart Titus kegyelme című művére. „A reneszánsz korban fel sem merült, hogy az Orfeusz-legendát egy jóságos úr beavatkozásával zárják le.”
Fischer Iván az Orfeóról: Valami nem stimmel (Fotó/Forrás: Benkő M. Fanni / BFZ)
Beszélgetésünk Fischer Iván lakásszínházában zajlik. Úgy tűnik, a karmester már megint valami olyasmihez nyúl, ami nekünk, 2019-ben aktuális. Megkérdezem, hogy szerinte melyik áll hozzánk közelebb, a reneszánsz vagy a barokk világkép.
„A ’60-as években még gyerek voltam, de azért emlékszem a szellemiségére. A kollektív örömre, a természethez való visszafordulásra, a humanizmus elterjedésére az egész világon. Gyönyörű korszak volt, számomra a reneszánszra rímel.
És, hogy ez a korszak hirtelen átfordul valami új abszolutizmusba, az nem feltétlenül előrelépés.”
Orfeuszt bacchánsnők ölik meg Gregorio Lazzarini festményén
Vajon miért változtatta meg Monteverdi a librettista ellenében az Orfeo befejezését?
Striggio nem írt vad bacchanáliát, ezt ő sem merte megkockáztatni a mantovai herceg udvarában, ahol az operát bemutatták. De a szövege utal Orfeo megölésére.
A korban szokás volt, a librettista önálló opuszként megjelenteti a szövegkönyvet, sokszor még az opera elkészülte előtt. Így aztán ránk maradt annak eredeti szövege: Orfeo meghal a menádok kezétől, levágott feje, illetve hangszere, a lyra pedig a tengervízen lebeg, és gyönyörű zenét sugároz. Orfeo nem mentette meg a kedvesét, de művészete örökké megmarad.
Érdekes, hogy Platón Lakomájában Orfeusz negatív fénybe kerül, aki nem volt hajlandó meghalni a kedveséért, szemben más, olyan mitológiai alakokkal, mint Alcestis.
„Egyedül a szerelmesek képesek meghalni egymásért, s nemcsak a férfiak, de még a nők is (…) Bezzeg Orpheuszt, Oiagrosz fiát üres kézzel küldték vissza az Alvilágból, minek előtte, akiért jött: hitvesének csak a kísértetét mutatták meg néki, őt magát nem adták vissza, mert gyáva puhánynak ítélték Orpheuszt, hogy dalnok létére nem mert szerelméért meghalni, mint Alkésztisz, hanem inkább kimesterkedte, miképp settenkedhetnék le élve az Alvilágba. Ezért aztán megbosszulták az istenek, és kimódolták, hogy nők kezétől szálljon rá a halál.”
A mítoszban Eurüdiké platóni szerelem tárgya: a lélek tükre, akiben Orfeusz magát látja. Ez a szerelem mindenben ellentéte a testi szerelemnek; lám, Orfeusz számára végül nem is olyan fontos, hogy a nő testét visszahozza Hádészból. A bacchánsnők földi, szexuális szerelme viszont egészen más. Ők ostromolják Orfeuszt Eurüdiké halála után, de a férfi nem viszonozza a közeledést.
Orfeusz halála Emile Bin festményén
„Számomra szimpatikusabb a bacchanália-befejezés, mint az apollónos”, írja Fischer. „Ebben igazi tragédia van: az élet, a káosz és az intuíció szemben áll az idealizmussal és az absztrakt szépséggel.” Orfeusz elutasítja a földi asszonyok szerelmét, csak a halott Eurüdikét zengi. A nő halálával, a szerelem tükrének kihunyásával az ő lelke is meghal, testét pedig a bacchánsnők dühükben széttépik.
Fischer ezért döntött úgy, megírja az opera eredeti befejezését: deus ex machina helyett bacchanáliával.
A görögségben és Monteverdi korában is „volt egy olyan gondolat, hogy az igazi örömünnepet úgy lehet átélni, hogy meg kell élni egy tragédiát.” A karmester elmondja, hogy ugyanez jelenik meg a borkészítésben is: a szőlőt szét kell taposni, meg kell erjeszteni, hogy valami nemes váljon belőle. Athénban az is a rituálé része volt, hogy egy kecskét szétszaggattak: az emberek részvétet (görög szóval: eleos) éreztek az állat iránt, de az újjászületés élményével is megajándékozta őket a halál átélése. Mindezzel Dionüszosz születésére utaltak, akit titánok öltek meg, de újjászületett. Ezután kerülhetett sor a szatírjátékokra.
A görög gyakorlat később elviselhetetlenné vált a 17. század közönsége számára. Meg akarjuk spórolni a tragédia átélését? – kérdezem. Fischer szerint a tragédia és az örömünnep kettőssége mára megszűnt, pedig ez egy gyönyörű antik gondolat.
Át kell élni a tragédiát, hogy felszabadultan végezzük a dolgunkat.
Fischer Iván szerint ez a katartikus élmény lényege.
Honnan merített ihletet, hogy a bacchanália komponálása ne merüljön ki egyszerű stílusgyakorlatban, kérdezem. „Úgy kezelem a kérdést, mintha egy festmény sarkát kellene restaurálni” – feleli. „Azt szeretném, hogy a közönség ne vegye észre, hol kezdődik az én kompozícióm, és hol végződik Monteverdié.”
A 2019/20-as évad füzete a zongorán, Fischer Iván pedig egy szeptemberi előadásról beszél (Fotó/Forrás: Benkő M. Fanni / BFZ)
A Budapesti Fesztiválzenekar 2019 szeptemberében adja elő az Orfeót az Európai Hidak Fesztiválon, a Müpában. A főszerepeket Baráth Emőke és Valerio Contaldo alakítják, a táncosokat pedig a barokk gesztika egyik legrangosabb mestere, Sigrid T’Hooft koreográfus vezeti. Az előadás a Vicenzai Operafesztiválon és Genfben is elhangzik majd. Az új szezon bérletei április 9-től vásárolhatók.
A fejlécképet Stiller Ákos fotójának és Bernardo Strozzi festményének felhasználásával készítettem.
hírlevél
