Miért mindig a nők halnak meg az operákban?

Pillangókisasszony a Margitszigeten (Fotó/Forrás: Kaiser Ottó, forrás: Szabad Tér Színház)

Catherine Clement híres 1979-es tanulmánya (Opera, or the Undoing of Women) volt az első olyan írás, mely felhívta a figyelmet arra, hogy az opera másfél-két évszázad alatt a női szereplők halálát okozó műfaj lett.

A híres operák jelentős részében a férfiak meggyilkolják vagy őrületbe kergetik a nőket

– írja Clement. – Cso-cs-szán, Carmen, Izolda, Tosca és Desdemona. Vagy ha nem is halnak meg, kénytelenek feladni identitásukat és reményüket a boldogságra: Violetta, Tatjána és Marschallin kénytelenek elhagyni a férfit, akit szeretnek, miközben Lucia, Melisande és Turandot olyan házasságba kényszerülnek, melyet nem akarnak.” A filozófus-esszéista szerint az opera ebben nem különbözik kultúránk sok más művészeti termékétől, melyekben a narratívát a férfiak uralják, a nők pedig el vannak nyomva.

Carmen - Pécsi Balett (Fotó/Forrás: Körtvélyesi László)

Természetesen nem ő az egyetlen, aki felrója az opera műfajának ezt a jelenséget. Antoinette Halloran ausztrál operaénekesnő egyetemi szakdolgozatát írta a témában. Az olyan nők, mint Tosca vagy Carmen rendkívül zavarba ejtő karakterek voltak a kor számára, amikor ezek az operák megszülettek. „Veszélyesnek tűnt, hogy a viktoriánus nők ilyen alakokat lássanak a színpadon, akik aztán túl is élik a cselekményt.

Ezek a nők azt üzenték, hogy van egy másfajta élet is,

hogy maguk választhatják meg a párjukat, és maguk dönthetik el, hogyan akarnak élni, nem kell ehhez a férfi beleegyezése. – Halloran nem fogalmaz finoman, amikor erről beszél: –

Szóval a zeneszerzők megölték őket, azt mondva, hogy igen, ezek a nők fantasztikusak, de nem következmény nélkül.

Halloran bevallja, hogy ellentmondásos dolog erről írni, majd professzionális karriert befutni ezekkel a karakterekkel. „Sok olyan szerepet eljátszottam, amelyben meghaltam, de mindig az erőt igyekszem megjeleníteni, amely ezekben a nőkben és döntéseikben rejtőzik.” – Persze hozzáteszi, hogy ez nem mindig lehetséges. – „Az egyik szerep, amiben semmi ilyesmit nem találok,

Gilda a Rigolettóból. Ő feladja az életét egy olyan férfiért, aki elrabolja és megerőszakolja."

Lyndon Terracini, az Ausztrál Operaház igazgatója szerint a Pillangókisasszonyt egész máshogy nézte az akkori kor közönsége. „Volt valami egzotikus romantika abban, hogy egy nő meghal egy férfiért, különösen egy idegen nő, és ez hízelgett a férfiaknak. A mai előadásokon Pinkertont gyakran kifütyülik. Ez nem történt volna meg Puccini idejében."

Kapcsolódó

Lehet-e fütyülni az operában?

Néhány napja egy Pillangókisasszony-előadás kapcsán újra fellángolt a vita, hogy lehet-e véleményt nyilvánítani – fütyülni, hurrogni – az operában. Antonio Pappano már megszólalt a kérdésben, most megkérdezzük Önöket is.

Pillangókisasszony 1992, Kelen Péter, Tokody Ilona (Fotó/Forrás: Mezey Béla / Opera magazin)

Cheryl Barker karrierjének egyik tündöklő pontja a Pillangókisasszony. Az énekesnő elmondta, hogy Cso-cso-szán halálát eljátszani rendkívül nagy megkönnyebbülés. „Annyiféle érzelem van, amit el kell nyomni az opera folyamán – olyan sok csalódás éri a karaktert, mellyel nem tud megbirkózni. És a legeslegvégén, mielőtt megölné magát, egyszerűen ki kell adni ezt a sok csalódást.”

A trubadúrban Leonóra mérget vesz be, hogy ő haljon meg a szerelme helyett. Liu a Turandotból leszúrja magát, Cassandra és Dido szintén A trójaiakból (Hector Berlioz). És hiába legyintünk, hogy ezek mind 19. századi operák, ennek a műfajnak a repertoárja nem igazán frissül – ha frissül egyáltalán. Berg Wozzeckjével és Debussy Pelléas and Mélisande című operájában is egy szerelmi háromszöget látunk, mely a heroina halálával oldódik fel. De még Alban Berg Lulu című operája is fájdalmas büntetésben részesíti főszereplőjét: miután jó néhány férfivel kapcsolatba került, Lulut letartóztatják egyik férje meggyilkolásának vádjával, majd egy bordélyba kerül, ahol Hasfelmetsző Jack áldozata lesz.

Az opera a görög tragédiák egyenes leszármazottja – mély, elmondhatatlan, sűrű érzésekkel teli, vérvörös és izzó. Az opera az emberi tragédiák legfőbb színtere, és nem csak a női tragédiáké. De a műfajban uralkodó patriarchátus nem engedi meg, hogy főhősnői néhány óránál többet ragyogjanak. Úgy halnak meg, hogy miközben eléneklik utolsó, szívszorító áriájukat, senki sem kérdezi meg – miért?

(források: NYTimes, Guardian, The Sydney Morning Herald)