Miért nagyszerű Wagner tetralógiája, a Ring?

Habár nem ez volt a terve a kezdetek kezdetétől, Wagner grandiózus ciklust akart írni, amely

magában foglalja az egész életet,

mintaképe pedig az ókori görög tragédia volt, melyet az emberi szellem legnagyobb teljesítményének tartott. A görögöknek, vallotta Wagner, egy közösségi, terápiás művészetélményben volt részük a színházakban, ahol a színművek reflektáltak az egyén és a közösség égető kérdéseire. Ráadásul a színház magában foglalta a művészet valamennyi ágát: a költészetet, a drámát, a vizuális művészetet, a táncot és a zenét. (Tegyük hozzá, hogy Wagner és Nietzsche is, ahogy a korban sokan mások, úgy gondolták, hogy a görögök énekbeszéddel, kántálva adták elő a színdarabokat.)

Liszt, Wagner és Cosima

A zeneszerző nem egyszerűen két korszak különbségét látta abban, hogy az egyes művészeti ágak önállósodtak, hanem egyfajta társadalmi bomlást is. Az opera volt számára az a műfaj, mely ezt a hervadást megjelenítheti és egyben megállíthatja. Az athéni aranykor azért volt számára ideális, mert a mitológiába ágyazott történeteiben „sikeresen elegyedett a társadalmi és a magánélet”. „Önnön történelmével bensőséges összhangban

a nemzet önmagát pillanthatta meg a műalkotásban, saját tudatára ébredt,

és néhány óra leforgása alatt elragadtatottan fogadta önmagába önnön lényegét” – írta Wagner a Művészet és forradalom c. művében.

Az elméleti alapok lefektetése és a zeneszerzés folyamata gyümölcsöző reakcióba lépett egymással. Amikor 1848-ban Wagner belekezdett a Siegfried halála munkacímű librettóba, még nem tervezett tetralógiát írni, a készülő szövegkönyvből született viszont a negyedik rész, Az istenek alkonya librettója. A tematika és az egyre terebélyesedő alapanyag viszont arra késztette a zeneszerzőt, hogy az elmélet felé forduljon. A következő két évben született esszéiben (köztük az Opera és dráma címűben) ilyen kérdésekkel foglalkozik. „Ez határozottan azt sugallja, hogy amikor Wagner komolyan nekifogott a Ring megalkotásának, olyan művészi kihívásokkal szembesült, amelyek pillanatnyi megállásra késztették – egyet hátralépett, és kidolgozta a megfelelő keretet" – írja Bryan Magee.

A tavalyi Wagner-napok egyik színpadképe

Persze nincs mit csodálkozni azon, hogy a huszonhat éven át készülő tetralógia elméleti alapja megváltozott, megingott ez időszak alatt. (A Siegfried komponálásában nem kevesebb, mint 12 évre akadt meg, ezalatt az idő alatt született a Trisztán és Izola és A nürnbergi mesterdalnokok.) Sőt, a zeneszerző az idő előrehaladtával bírálta önmagát, amikor ezt írta: „intellektuális elméletként kezeltem valamit, ami teremtő intuícióm már magabiztosan megragadott”. Ugyanakkor nem lehetünk elég hálásak neki, hogy megalomániája arra késztette, adjon új arcot az opera műfajának.

A görög minták közül különösen fontos az Oreszteia, Aiszkhülosz tetralógiája, mely három nagy drámából és egy prológ-drámából áll. A Nibelung-mondakör hatalmas anyagából pedig csak úgy lehetett sikerrel operát írni, ha

tehát elfeledkezik az áriák, a recitativók, a duettek kötelező jelenlétéről. Fő rendezőelemként megjelent a leitmotif, az az a vezérmotívum, egy olyan zenei frázis, melyhez bizonyos asszociáció, aktus és szereplő kapcsolódik. Az így létrejövő zenei-drámai világ folyton mozgásban lévő, lélegző egészként működik.