Lévai Enikő (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Mit jelent számodra a Budapesti Operettszínház?

Az Operettszínház az életem, a hobbim és a munkám. 2015-ben léptem fel először ezen a színpadon, és azóta rengeteg dolog történt. Játszottam fő- és mellékszerepeket, kipróbálhattam magam operettben és musicalben, részt vehettem különféle rendezvényeken, gálaesteken itthon és külföldön egyaránt. Tanulhattam a szakma nagyjaitól, operettcsillagok és musicalsztárok partnere lehettem. Elmondhatatlanul sokat kaptam ettől a színháztól emberként, színészként, énekesként. Szerencsés vagyok, hogy ennek a csapatnak a tagja vagyok, és azt csinálhatom, amit a világon a legjobban szeretek.

Milyen érzések és gondolatok kavarogtak benned a százéves születésnapi gálára készülve?

Óriási megtiszteltetés és persze hatalmas izgalom, mert az ember a legjobb oldalát szeretné megmutatni. Egy centenáriumi gálán fellépni nagyon nagy öröm, megrendezni pedig rendkívüli kihívás. Hogyan lehet száz évet egyetlen este színpadra varázsolni? Hogyan válogatsz a hatalmas operett- és musicalrepertoárból? Miként tudod megidézni azokat a művészeket, akik már nem lehetnek köztünk? Végül egy nagyon színes és színvonalas gála készült még decemberben a teljes társulat részvételével, amit februárban három alkalommal ismét műsorára tűz a színház. Remélem, hogy a nézőknek olyan pompájában tudjuk megmutatni ezt a száz évet, amilyennek mi látjuk.

Homonnay Zsolt rendezte a gálaestet, és most az ő irányítása alatt zajlik a Mária főhadnagy próbafolyamata is. A korábbi színpadi partnered egyszer csak a rendezői székből figyel. Hogy éled ezt meg?

Nagyon nagy kíváncsiság volt bennem, vajon mi fog történni. Zsolttal együtt állunk a színpadon mint Szilvia és Edwin a Csárdáskirálynőben, vagy mint Marica és Tasziló a Marica grófnőben. Annyira más formája ez a közös munkának, hogy izgatottan vártam, mi fog kisülni belőle, de

Az pedig kifejezetten előny, hogy színész, mert így pontosan tudja, hogyan kell minket instruálni.

Lévai Enikő a Budapesti Operettszínház előadásában (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Mi az elképzelése a Mária főhadnagyról?

Zsolt nem egy operettet akar színpadra tenni, hanem emberi történeteket megmutatni. Ezért mindig azt kéri tőlünk a próbákon, hogy a lehető legtermészetesebben létezzünk az egyes szituációkban. Ennek nagyon örülök, mert én is azt gondolom, hogy az operett – épp úgy, mint bármely színdarab – akkor él meg igazán, ha belőlünk merítkezik,

Csak így képes egy előadás olyan hatást elérni és olyan pluszt adni, amit a színházból kijőve is magukkal vihetnek a nézők, és akár napokig ott motoszkál a fejükben, a szívükben.

A színház közleményében az áll, hogy Zsolt modern előadást szeretne rendezni, de közben meg az eredeti, 1942-es szövegkönyvet és kottát használja. Ez mit jelent pontosan?

A színpadi megvalósítás modern, mind a díszletet, mind a jelmezeket, mind a színészi játékot illetően, de az alapanyag, a zene és a szöveg az eredeti Huszka – már amit sikerült belőle rekonstruálni. Ugyanis a kottaanyag néhány részlete az Operettszínház felújítása során elveszett, ezért az általunk ismert mű hiányos volt. A színház vezetése mindent megtett annak érdekében, hogy a hiányzó darabok is előkerüljenek, bekérte azokat a példányokat, amiket más színházakban használtak, és ezekből apránként összeállt az a változat, amit nagyvalószínűséggel az ősbemutató közönsége is hallhatott. Lesznek benne olyan dolgok, amik újdonságot jelentenek majd, de olyanok is, amiket esetleg hiányolni fognak a nézők, mert bár az évek során belekerültek a darabba, az eredetiben nem szerepeltek. Biztosan felhangzik majd Antónia és Draskóczy duettje, a Némán várni egy boldog percet, Mária és Jancsó Bálint közös dala, a Szabad-e remélni és Panni és Tóbiás nagy slágere, A bugaci határon.

Lévai Enikő a Budapesti Operettszínház előadásában (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Nem ez az első találkozásod a művel.

Valóban. Néhány éve Somogyi Szilárd rendezésében adták elő a színház stúdiósai, a vizsgaelőadásban „vendégként” Antóniát játszottam, a békéscsabai Jókai Színházban pedig a címszerepben debütálhattam. Mária megformálása nagyon komoly színészi kihívást jelent. Azt gondolom, minden színésznő álma egy igazi nadrágszerep.

Nem titok, hogy a párod koreográfus. Segít majd abban, hogyan lehetsz hiteles férfiruhába bújva a színpadon?

Egészen biztos, hogy kiváló tanácsokat fog adni. Nagyon fontos, hogy állsz meg, hogy nézel egy nőre, hogy fogod például a kardot, vagy egy hangsúly, hogyan szólsz oda valakinek.

Az olvasópróbán megkérdeztem Zsolttól, azt várja-e tőlünk, hogy mélyítsünk, és férfias hangon beszéljünk. Azt válaszolta, egyálalán nem kér ilyet, hiszen a néző úgyis tudja, hogy nem vagyunk férfiak. Sokkal inkább határozottságot, magabiztos fellépést és kiállást szeretne látni.

A te Máriádnak mi van a szívében? Mi vezeti őt?

Mária büszkén vállalja és viseli a magyarságát. Ő egy igazi harcos, aki tenni akar a nemzetéért, a szabadságért. Vakmerőn cselekszik, amikor elszökik bécsi otthonából, és nagynénje, Antónia segítségével elindul haza, Magyarországra. Az van a szövegkönyvben, hogy „amikor megláttam a magyar zászlót, tudtam, hogy hazamegyek”.

Lévai Enikő (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Miközben ez egy emelkedett, nemzeti történet, egy fiatal nő fejlődéstörténete is, aki lerázza magáról a terheket, társadalmi elvárásokat, és kiáll önmagáért. Így tekintve abszolút mai sztori.

Így igaz. Van bátorsága kitörni abból az életből, amit rákényszerítenek, és ebben a hite és a hazaszeretete vezeti. Egy valódi öntudatos, modern nő. Csak úgy lehetséges, hogy csatákat nyerjen, hogy hisz saját magában és az ügyben. Az, hogy közben beleszeret egy magyar jurátusba, csak hab a tortán. Az ő esetében a szabadság és a szerelem nem jól hangzó szólam, hanem ténylegesen megvalósul. Az egészben egyébként az a legszebb, hogy Lebstück Mária egy valós, történelmi személy, aki tényleg férfiként harcolt a szabadságharcban, csatákat vezetett és elnyerte a főhadnagyi rangot. Lenyűgöz a története.

Bár csodálom, mégis ezek tőlem nagyon távol álló dolgok. Mert én is jártam karatézni gyerekkoromban, de ma már nem hiszem, hogy bárkivel ölre mernék menni. Erre születni kell, nem kérdés.

Mit jelent számodra a tradíció, a hagyomány?

A tradícióink és a hagyományaink megkerülhetetlen részét képezik a történelmünknek, de a jelenlegi életünknek, a mindennapjainknak is alappillérei. A történelem a múltunk. Múlt nélkül nem lenne se jelen, se jövő. Ez határoz meg minket. Fontosak az ember életében a hagyományok és azok továbbadása is. Szükség van arra, hogy a következő nemzedék is megismerje és megértse, mi miért történt. Tudnunk kell tanulni, fejlődni abból, ami már elmúlt, és adott esetben büszkének lenni rá. Mint amilyen a mi Mária főhadnagyunk lesz. Modern, de a tradíciókat tiszteletben tartja. Épp ezért lehet majd izgalmas a fiatalok számára is. Azt gondolom, hogy a történelmet az ilyen előadások tudják közel hozni hozzánk, mert a könyvekből ismert száraz tények és távoli személyek a színpadon megelevenednek, ezáltal pedig nemcsak az értelmünkre, hanem az érzelmeinkre is képesek hatni. És talán, ha valóban megérinti a nézőket, hazamennek, és utánaolvasnak, hogy is történt mindez a valóságban. És mi más lenne a színház lényege, ha nem ez?

Fejléckép: Lévai Enikő (forrás: Budapesti Operettszínház)

Támogatott tartalom.