„Mindig az operetthez tértem vissza” – beszélgetés Szendy Szilvivel

Mit jelent számodra az Operettszínház?

Az életemnek több mint a felét jelenti – minden örömével és bánatával együtt. Az Operettszínház a férjemet is jelenti, hiszen itt ismerkedtünk meg annak idején, ezen kívül az épp most készülő szakdolgozatom témája is a teátrum. Gyakran érzem azt, hogy nem is a második, hanem az első otthonom.

Ha a másik irányból nézzük, a 100 éves Operettszínház életének negyedében te is ezek között a falak között léteztél, ezen a színpadon álltál.

Ez így kimondva egészen elképesztő. Iszonyúan büszke vagyok erre. Most, hogy kutatom ezt az egész dolgot, amit operettnek nevezünk, próbálok rájönni, mi a titka. Sokszor kaptam meg azt a mondatot ez alatt a 25 év alatt, hogy ez egy kihalóban lévő műfaj, avítt és poros. De nem! Olyan, mint a gaz (és itt most jól értsd!, azokra a gyönyörű vadvirágokra gondolok, mint a pipacs vagy a búzavirág), ami mindenhol felüti a fejét és hál’ istennek kiirthatatlan. Benne van a szívünkben, a lelkünkben. Volt, van és lesz. Kész. Néhány napja tartottuk a Centenáriumi Gálát, ahol három olyan számban állhattam színpadra, ami az életemben abszolút meghatározó. Az egyik a Hacacáré, amivel huszonnyolc éve felvételiztem a nagy Operettszínházba, vidéki, kis szösziként, világoskék ruhában és Szinetár tanár úr azt mondta: olyan kis szubrett! És felvettek. (nevet) A másik a Ma éjjel táncolnék. Amióta itt vagyok, a My fair lady-t nem játszotta a színház. Nem is igazán értettem, hogy miért vagyok benne, a Csudijó sokkal inkább szubrettes.... De nagyon hálás vagyok, hogy megkaptam ezt a lehetőséget, mert egy igazi történelmi pillanatot élhettem meg: Lehoczky Zsuzsával együtt adhattuk elő a dalt! A nézők számára meglepetés volt, sejtettük, hogy le kell majd állni a zenekarnak és nekünk is, amikor színpadra lép, de hogy ez meddig tartott...  Az egész nézőtér hatalmas ovációval fogadta, óriási tapssal, ami álló vastapsban folytatódott hosszú perceken át. Ez volt számomra az elmúlt időszak csúcsa. A harmadik a Szép város Kolozsvár volt, amit talán a legtöbbször énekeltem-táncoltam a huszonöt év során. Mivel szinte a teljes társulat részt vett a gálán, sőt a régiek közül is sokan visszatértek, minden számban többen vettünk részt, és miután az elmúlt száz évnek rengeteg sikerszáma van, több dalt is medleyben adtunk elő, így a Szép város Kolozsvárt is.

Szendy Szilvi a 100 éves az Operettszínház című Centenáriumi Ünnepi Gálán Lehoczky Zsuzsával (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Ha már szóba hoztad, mi pontosan a szakdolgozatod témája?

Operett és műfajiság kérdése Lehoczky Zsuzsa pályájának tükrében. Amikor „Leho” a Nemzet Színésze lett, úgy éreztem, ez nemcsak neki egy óriási elismerés, hanem az egész zenés-színész szekciónak is. A mai napig sajnos létezik olyan téves vélemény, miszerint az operett megtűrt műfaj, a periféria szélén van, és sokszor érzem úgy, hogy nekünk, akik zenés színpadon játszunk, szinte bocsánatot kell kérnünk, amiért mi is színésznek mondjuk magunkat. Az a baj, hogy miután az operettet sokan csinálják, és még többen nézik, a nézők és a játszók emlékezetében is hozzátapadnak nagyon rossz modorosságok.

És van még egy fontos dolog. Egy prózai mű esetében ha van egy jó alapanyag, egy jó rendező és jó színészek, bukás már nem lehet. A zenés daraboknál természetesen ez mind nélkülözhetetlen, de jóval több kell a sikerhez. Ott a zene! Nem mindegy, hogyan szólal meg egy zenekar – nálunk az Operettszínházban most elképesztő perfekcionizmussal –, nem elég a jó libretto, nagyon sok múlik azon is, hogy milyenek a zeneszámok szövegei, és akkor még nem beszéltünk a koreográfiáról, ami mindennek a sava-borsát adja. A legvégén pedig ennek az egésznek egy homogén egységet kell alkotnia.

Szendy Szilvi az Operettszínház színpadán (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Huszonöt év alatt soha nem untál rá?

Nem. Szerintem luxus unni valamit, ami az életed jelentős részét kitölti, ráadásul ahogy telnek az évek, mindig képes vagyok megtalálni egy adott szerepben azt, ami éppen akkor magamból is aktuális tud lenni. Ott van például a Lili bárónő, amit tizennyolc éve mutattunk be.

Clarisse-ként bármit kipróbálhattam, és a mai napig minden alkalommal találok benne újabb és újabb lehetőségeket. És ott, a csöppnyi Raktárszínházban szerzett tudást rendre átcsempésztem a nagyszínpadi szerepeimbe. Ha időnként kirándultam is más műfajokba, mindig az operetthez tértem vissza – vagy az talált meg újra.

Mária főhadnagy – Panni szerepének jelmezterve (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

A Mária főhadnaggyal, illetve Angyal Panni szerepével találkoztál már a pályádon?

Nem, és épp ezért borzasztóan örülök, hogy egy olyan szerepet játszhatok, amit korábban még sosem. Homonnay Zsolttal már a próbafolyamat kezdetén tisztáztuk, hogy ő mit gondol Angyal Panniról, hova szeretné eljuttatni a történetét, és nagyon örültem, hogy ez abszolút találkozott az én elképzeléseimmel. Nekem leginkább Molnár Ferenc Liliomjából Marika alakja ugrik be róla. Ezt érzem a színeiben, a modorában. Panni egy kis faluból kerül fel Bécsbe cselédlánynak, de többet akar, saját, önálló életet. Ennek az egyetlen módja akkoriban egy előnyös házasság volt. Ezért rákapaszkodik erre a szerencsétlen kis szabóra, Zwickli Tóbiásra, és rajta keresztül próbál felfelé jutni. Végül megtalálja a számítását, igaz, hogy falura kerül, de kasznárné lesz. Már látja maga körül a kisgyerekeket, Tóbiást pedig, aki persze egyáltalán nem ért a gazdálkodáshoz, majd kitanítja, mert szerintem ez a Panni azt is tudja. De nagyon szeretném belecsempészni a valódi szerelmet is, hogy Tóbiás ne csak a helyzetéből való kiszakadás lehetőségét jelentse, hanem tényleg szeresse ezt a csetlő-botló, ügyefogyott kisembert.

Miközben a mű szépen rajzolja meg az egyes emberi sorsokat és karaktereket, nem lehet elfelejteni, hogy egy nagyon fontos történelmi pillanat árnyékában zajlanak az események: az 1848-49-es forradalom és szabadságharc áll a történet középpontjában. Mindez mennyire hangsúlyosan jelenik meg az előadásban?

 Ez magában a darabban hangsúlyos, nincs szükség arra, hogy erre az előadás maga ráerősítsen. Persze bejön a ló, ott fog állni Kossuth Lajos, lesz magyar zászló, katonák kivont karddal, de mindebben nincs semmi plusz pátosz. A nagy harcok közepette zajlanak a kicsi harcok, ezeket tudjuk mi megmutatni. Azt gondolom, az érzelmek nem változnak az évszázadok során, csupán a körülöttünk lévő világ alakul át. Szeretet, gyűlölet, vágy, harcias hevület, izgalom, kíváncsiság, szabadságvágy – ezek mozgatták az akkori 

kor emberét éppúgy, ahogy ma minket. Ebből próbálunk meríteni és építkezni.

Huszka egyébként hál’ istennek olyan szerző, akinek szinte minden száma fülbemászó. Ez a darab is tele van slágerekkel. Elég csak a mi számainkat említeni: A Bugaci határon, Én teve, vagy a Ladilom.

Homonnay Zsolt és Szendy Szilvi (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Homonnay Zsolt évtizedek óta kollégád a színpadon. Az, hogy most rendezőként dolgozol vele, mennyiben változtat a viszonyotokon?

Zsoltot közel harminc éve ismerem, mindig is nagyon bírtam őt. Borzasztóan szeretek a közelében lenni, mert elképesztő humora van, régóta nagyon jóban vagyunk. Rettenetesen drukkoltam neki, amikor elment Marosvásárhelyre a rendező szakra, és reménykedtem benne, hogy egyszer majd játszani fogok olyan előadásban, amit ő rendez, bár őszintén szólva nem gondoltam, hogy az első éppen egy operett lesz. Mindenesetre szívből örülök, hogy így alakult. Tavaly a hangszalag műtétem miatt kihagytam egy évet, de láttam azt a két gálát, amit Zsolt rendezett. Tele voltak újító ötletekkel, remek tematikával, kiváló ízléssel. Aztán a Te rongyos élet című műsorban már én is ott lehettem. Teljesen ledöbbentem, hogy Zsolt a Hajmási Péter, Hajmási Pál című dalt odaadta nekem. Nagyon furcsa volt szubrettként a színpad közepén állni. Annyira hálás vagyok neki, nem azért, mert középre állított, hanem mert ezt meg merte tenni. Mondtam is neki, hogy én itt szédülök! (Nevet.) A Mária főhadnagy próbáin is azt érzem, hogy partnerként kezel, és miközben természetesen ő mondja meg, mit csináljak a színpadon, meghallgatja az én véleményemet és ötleteimet is. Abban a pillanatban, amikor kimondja, hogy szünet, újra ott ül közöttünk. Ilyenkor nem a rendezőm, hanem a kollégám és a barátom. És ez annyira jó.

Fejléckép: Szendy Szilvi (forrás: Budapesti Operettszínház)

Támogatott tartalom.