Mielőtt felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán tanultál, ami a művészeti pályához képest egy merőben más terület. Miért fordultál a jog irányába?

Amikor nem sikerült az első felvételim a Színművészetin, egy kicsit patthelyzetben éreztem magam, mert tudtam, hogy semmi más nem érdekel annyira, mint a színészi pálya, viszont valamilyen irányba el kellett indulnom. Visszagondolva talán kicsit gyerekesen fogtam fel a dolgot, mert a bűnügyi sorozatokból és filmekből indultam ki, aztán rá kellett jönnöm, hogy a jogász szakma mögött kutyakemény magolás és folyamatos felkészülés áll. Amíg az előadásokban rengeteg volt a történelmi rész azt éreztem, hogy tényleg érdekel, amiről tanulok, de láttam, hogy nincs meg bennem az az elhivatottság, mint a többi évfolyamtársamban, akik még a szabadidejüket is erre áldozták. Én szívesebben foglalkoztam a színházzal, ezért körülbelül öt év után újra megpróbáltam a Színművészetit. Úgy mentem oda, hogy most vagy soha, de nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Szerencsésnek érzem magam, mert felvettek.

Széles Flóra a Tajtékos dalokban (Fotó/Forrás: Szobonyai Patrícia / Budapesti Operettszínház)

Kiskorodban balettoztál, később pedig hegedülni tanultál, ami akár a tánc és a zene irányába is vihetett volna.

Gyerekkoromtól kezdve folyamatosan alakult bennem, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Az első emlékem ezzel kapcsolatban, hogy Erős Antónia szeretnék lenni, és eltökélt szándékom volt, hogy a híradóban leszek bemondó. Aztán ahogy elkezdtem különórákra járni, hegedűművésznek, majd balett táncosnak készültem, később pedig énekesnek. Fokozatosan alakult ki bennem, hogy valójában mindegyiket szeretném csinálni, és az egyetlen, ami ezt összefogja, az a zenés színház.

Amikor felvettek a Színművészeti Egyetemre, érezted, hogy a helyeden vagy?

Abszolút, ugyanakkor azt is tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, mert rengeteg mindent kell lefaragni rólam. Végigcsináltam előtte egy másik egyetemet, rengeteg dolog történt velem közben, és azt hiszem, egy kicsit mindent túlagyaltam. Például a színészmesterség órákon, amikor be kellett mutatni, hogy min dolgoztam az elmúlt napokban, folyton azt éreztem, hogy még nem jó. Meg kellett tanulnom ezt elengedni.

Sikerült?

Már az egyetemen is sokat változott ez bennem, de úgy gondolom, hogy még fog alakulni. Mindig vannak újabb és újabb helyzetek, amikre másképp kell reagálni, úgyhogy ez mindig nagy feladat lesz.

2019-ben diplomáztál a Színművészetin, és az első két kőszínházi évadodban gyakorlatilag mindent kipróbálhattál az Operettszínházban: játszottál nagyszínpadon musicalt és operettet, a Kálmán Imre Teátrumban pedig egy igazán különleges előadást mutattatok be a Tajtékos dalokkal – egy revüt.

A színházban éppen ezt a sokszínűséget élvezem. Nagyon boldog vagyok, hogy mindenféle szerepkörben lehetőséget kapok, mert

Énektechnikailag viszont van abban kihívás, hogy egy musicalt, operettet vagy épp – mint a Tajtékos dalokban is – sanzont énekelsz.

Széles Flóra a Tajtékos dalokban (Fotó/Forrás: Szobonyai Patrícia / Budapesti Operettszínház)

Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy az eddigi munkáid közül a Carousel volt a legnagyobb kihívás számodra, ami a Tajtékos dalokhoz hasonlóan szintén nem egy hagyományos darab. Mennyire állnak hozzád közel az ilyen újító szándékú, műfaji határokat feszegető művek?

Nagyon élvezem ezeket a feladatokat, mert sosem tudom, hogy mi lesz belőle a végén. Persze, a rendezőnek már ott van a fejében, hogy mit akar látni, de szeretem azt a folyamatot, ahogy eljutok odáig, hogy egyre több mindent értek, és elkezdem látni magam előtt, hogy hogyan fog az egész kinézni, miközben bővítem is az eszköztáramat.

Máshogy kell megfogni egy ilyen darabot?

Mindig hitelességre törekszem, ilyen szempontból nagyjából ugyanonnan kell kiindulni. Talán az eszközrendszer más egy kicsit, ebből a szempontból lehet bonyolultabb.

A Tajtékos dalokban mindenki több karaktert jelenít meg, akik kapcsolódnak egymáshoz, és valamilyen viszony fűzi őket össze. Hol helyezkedsz el ebben a történetben?

Ez egy komplex helyzet, amit úgy tisztítottam le magamban, hogy a sok kis karakter közül alapvetően végig a második feleségként vagyok jelen. Kiss Csabával (az előadás rendezője – a szerk.) már a kezdetektől úgy dolgoztunk, hogy ez az alapjelenlét, ami megenged bizonyos kiugrásokat, például egyszer csak testvér leszek, vagy egy regény főhősnője. Már a darab elején nagyon finoman próbálom megmutatni például az első feleség és az én figurám közti folyamatos rivalizációt egy-egy odaszúrással, érintéssel. Ezeket az apróságokat nem feltétlenül veszi észre mindenki, aki beül az előadásra, és nagyon izgalmas, hogy kinek mikor derül ki, hogy éppen kit játszom, vagy miért nézek a partnerre. Mindenki magából, a saját életéből indul ki, és arra figyel jobban, ami őt személyesen is érinti.

Te hogy viszonyulnál ma Vianhoz?

Rengeteg olyan interjút felhasználtunk a darabban, amit a hozzátartozói adtak. Arra lennék a legkíváncsibb, hogy az ő szempontjából mennyi igaz abból, amit ezek az asszonyok elmondtak – mert abban biztos vagyok, hogy ők tényleg úgy éreztek, ahogy le van írva, de itt meglenne a lehetőség arra, hogy Vian megmagyarázza a miérteket.

Az előadás vége felé a második feleségként van egy olyan mondatod, hogy „gyakran mondta, hogy ne kötődjek hozzá túlságosan”. Egy ilyen terhelt életű, folyton élvezeteket hajszoló emberhez lehet valójában kötődni?

Biztos, hogy lehet, és ezt mind a két nő ki is mondja. Vian burokban élt, és annyira speciálisan látta a világot, annyira sajátos volt a látásmódja, hogy ehhez nyilván nagyon nehéz volt kapcsolódni. Illetve ott volt még a betegsége is, a tudat, hogy nem lesz hosszú élete, viszont ezek a nők tényleg komolyan kitartottak mellette. Még az első felesége is, akivel ugyan elváltak, mert nem működött a házasság – de még ők is nagyon erős szimbiózisban éltek. Michelle öreg korára sem tudott teljesen leválni Vianról, és sokat beszélt róla, rajta keresztül szűrte meg, amit a világban látott. Vian buboréka a különlegessége miatt nagyon vonzó volt.

Cseh Dávid Péter és Széles Flóra a Tajtékos dalokban (Fotó/Forrás: Szobonyai Patrícia / Budapesti Operettszínház)

A járványhelyzet a karanténnal speciális helyzetbe kényszerít minket. A mai ember hogyan tud kapcsolódni Vian az életet nagy kanállal habzsoló szemlélethez?

A betegsége miatt születhetett meg Vianban az a döntés, hogy kiélvezze azt az időt, ami adatott neki. És talán nem is az élvezés a legfontosabb, hanem hogy

Ez ma bármelyik emberre igaz lehet.

Az előadás egyik különlegessége, hogy a színpadon két generáció találkozik.

Nagyon izgalmas nézni, ahogyan Kékkovács Mara, Györgyi Anna, Pálfalvy Attila, illetve Földes Tamás dolgozik, és amikor hasonlóságokat találok az ő, illetve a saját játékom között, akkor az egyfajta megerősítés, hogy jó irányba haladok. Közben pedig igyekszem ellesni tőlük dolgokat, és ha mondanak valamit, akkor azt megfogadni, mert tudom, hogy értem teszik és nem ellenem.

Az is sokat tesz hozzá a darabhoz, hogy a zenekar rendhagyó módon a színpadon játszik, plusz játéklehetőséget biztosítva nektek.

Az ő jelenlétük erősíti az egész koncepciót, és valahol központi elemei az előadásnak. Mintha egy megrendezett megemlékezést látna a néző Vianról, amelynek ők is a részei. Egy kisebb felvonulással kezdődik az előadás – ez a felvételbe nem került bele –, amivel kicsit zavarba is szoktuk hozni a járókelőket, és ahol szintén ott vannak a zenészek. Aztán a Kálmán Imre Teátrum előterében is megállunk, ahol nemcsak a partnerekkel játsszunk, hanem a nézőkkel is, így adva kezdőlökést a darabnak. Nekem ez az elején még furcsa volt, mert nem voltam hozzászokva az ilyen helyzetekhez, és a próbaidőszakban nincs lehetőség ezeket a kipróbálni.

A streamek felvételénél viszont nem volt közönség. Hogyan oldottátok meg ezt a helyzetet?

Amikor eddig kiszóltunk a nézőkhöz, ott most a kamerának beszéltünk. Én

A kamera volt a tekintet, és kíváncsi voltam, hogy milyen lesz így játszani, de szerencsére nem volt rossz érzés.

Jelenet a Tajtékos dalokból (Fotó/Forrás: Szobonyai Patrícia / Budapesti Operettszínház)

A tavaly márciusi premier után le kellett állnotok, és ősszel is csak egy rövid időre tudtátok elővenni a darabot. Amikor ennyi idő telik el két előadás között, hogyan nyúltok hozzá újra?

Változó, attól függ, hogy az adott rendező hogyan szeretné felújítani az előadást. A Tajtékos daloknál megvolt a lehetőségünk arra, hogy rengeteg dolgot kitisztázzunk, illetve sok új gondolat is eszünkbe jutott egy-egy jelenethez kapcsolódva. Fokozatosan kezdtük el dolgozni vele, először csak szövegeztünk, aztán átvettük a koreográfiákat, végül pedig elkezdtük rendesen játszani, szépen lassan haladva.

Aztán pedig felvettétek az előadást. Mit ad ez a darab a stream nézőinek?

Vian személyiségében az a legvonzóbb, hogy valójában ő minden nehézségen nevetett. Még a legnagyobb tragédiákban is talált valami könnyedséget, és a darab hiába mutatja meg tűpontosan a tragédiát, mégis van benne valami hihetetlen humorérzék és könnyedség. Az egyik percben még valami szörnyűséges dologról beszélünk, de a következő pillanatban már elhangzik egy olyan mondat, amin nem tudok nem nevetni. Ez a legszebb az egészben, és valójában valahol az élet is ilyen: az ember egyik legcsodálatosabb tulajdonsága, hogy előbb-utóbb újra fog nevetni.

Fejléckép: Kékkovács Mara, Cseh Dávid Péter és Széles Flóra a Tajtékos dalokban (fotó: Szobonyai Patrícia / Budapesti Operettszínház)

Támogatott tartalom.