Néhány hűvösebb nap után Münchenbe is akkor köszöntött be a kánikula, amikor az előző este a Tiroli Fesztiválon nézett, szintén magyar vonatkozású előadást követően átvonatoztam, hogy Németország egyik legragyogóbb zenei élettel rendelkező városában megnézzem a Budapesti Operettszínház vendégjátékát, a Csárdáskirálynőt, Vidnyánszky Attila 2019-ben bemutatott rendezésében. Bár egy nagyváros nem a legkellemesebb hely a nyári hőségben, ez szemmel láthatóan nem zavarja az embereket, mindenfelé nagy a tömeg, a járókelők zsúfolásig megtöltik az utcákat. Egy előadás szempontjából persze szerencse, hogy a közönség nem valahol távol, a természetben nyaral, hanem esetleg arra vágyik, hogy a szombat délutánját szép dallamokkal töltse ki.
A Deutsches Theater a központban található, elég közel a főpályaudvarhoz. Bár a várost jól ismerem, ebben az elsősorban szórakoztató zenei műfajoknak szentelt színházban még nem jártam. A tágas belső udvarban, ahol több kávézó is található, már csaknem egy órával az előadás kezdete előtt gyülekezik a közönség.
Itt-ott magyar szót is hallani, ami nem meglepő, a városban igen sokan élnek honfitársaink közül.
Amikor megpróbálok néhányakat megszólítani, elsőre pont egy magyar családot fogok ki, egy fiatalember az édesanyjával érkezett az előadásra, mint mondják, gyakran járnak a színházba, de az is motiválta őket, hogy egy budapesti intézmény előadását nézhetik meg.
Később aztán német nézőkkel is sikerül szóba elegyedni, akik megígérik, hogy az előadás után szívesen elmondják, hogy tetszett nekik a produkció. Az igazi meglepetés azonban akkor ér, amikor nem sokkal kezdés előtt elfoglalom a helyem a nézőtéren, közvetlen szomszédomról ugyanis kiderül, hogy maga is énekes és énektanár, Mihailo Arsenski tenorista. Egy verseny zsűrijében ismerkedtek meg Kiss-B. Atillával, és mivel Münchenben él, a Budapesti Operettszínház főigazgatója elhívta, nézze meg az előadást. Mivel a Csárdáskirálynőt még sosem látta egészében, a kezdés előtt egy kicsit kérdezget a cselekményről, én pedig felhívom a figyelmét, hogy a produkció több főszerepében is fiatal operaénekeseket hallhat majd. Kíváncsi vagyok a véleményére.
Papp Balázs és Bojtos Luca a Csárdáskirálynőben (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)
Megkezdődik az előadás, és a közönség roppant lelkes, már az első számoknál tapsolják a ritmust. Úgy tűnik, a zene jobban érdekli őket, mint a történet, de ahogy jobban belemelegednek, a poénok is egyre inkább ülnek, különösen jó élmény hallani a váratlanul felharsanó nevetéseket. A tendencia a második részben is folytatódik, nagy a derültség a nézőtéren, a zenei részek pedig egyre hangosabb sikert aratnak.
Az Emlékszel még-duett után hatalmas üdvrivalgás következik, de kedveli a közönség a szubrett-táncoskomikus számokat is.
A végén pedig hihetetlen ovációval, állótapssal köszöntik az előadás szereplőit, így igazán jó hangulatban zárul az este.
A tapsok alatt súgott megjegyzések után szomszédom a diktafonomnak is nyilatkozik. Mint mondja, nagyon tetszett neki a produkció, az operettben igen összetett feladat hárul a művészekre, énekelni, beszélni, játszani, táncolni kell, ám a szereplők remekül helytálltak. Külön kiemeli az Edwin szerepében színre lépő Papp Balázst, és alig hiszi el, hogy a fiatal énekes mindössze huszonöt esztendős. „Csodálatos hangja van, már ilyen fiatalon hallani, hogy igazi spinto tenor. Nagy öröm egy ilyen jó énekest megismerni” – mondja. A karmester, Pfeiffer Gyula produkciója is rendkívül tetszett neki: „Látszik, hogy egy sokat tapasztalt maestróval állunk szemben, aki pontosan tudja, hogyan kell kézben tartani a produkciót” – méltatja a dirigenst, és hozzáteszi, milyen jó autentikus, magyar előadásban látni a Csárdáskirálynőt – ráadásul klasszikus színrevitelben. „Ez ma Németországban igazi ritkaság, és amikor az ember egy több mint száz évvel ezelőtti darabot ilyen díszletekkel és jelmezekkel lát, valóban megérzi a magyar operett-tradíciót.”
Ezután újfent a német nézőket szólítom meg. Feltűnő, milyen nagy csoportok, egész családok jöttek el. Beszélgetek egy hölggyel, aki három felnőtt gyermekével érkezett, két fia és egy lánya kísérte el. „Nagyon tetszett a zene, az énekesek és a táncosok is” – emeli ki.
Csodálatosan énekeltek, és gyönyörű volt a produkció látványvilága is
– teszi hozzá egyik fia, míg lánya az előadás érzelmi intenzitását hangsúlyozza. Egy másik család – nagymama, lánya, fia, annak felesége és az unoka – hasonlóképpen lelkes, mint mondják, amúgy is nagy zenebarátok, mindannyian kórusban énekelnek. Ők is szerették a klasszikus színreállítást, míg az egyik hölgy a jelmezeket dicséri. „És persze a történet is tetszett, hiszen happy end volt” – teszi hozzá nevetve. Testvére, aki nem beszél olyan magabiztosan angolul, végül azért hozzáteszi: „Mindig jó, ha a budapestiek játszanak.”
Jelenet a Csárdáskirálynőből, középen Altsach Gergely (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Az előadást követően a főszereplő művészeket is ki akarom faggatni arról, milyennek érezték a közönség reakcióit, és hogyan birkóztak meg a német szövegmondás nehézségeivel. Ám amíg várok rájuk, újabb szakmai ismerősbe botlok. Molnár Anna énekesnő az, az idehaza leggyakrabban kortárs zenei produkciókban hallható fiatal mezzoszoprán, aki jelenleg a Bajor Rádiókórus tagja. Egy ottani kollégájával érkezett az előadásra, mivel még tanulmányai idejéből ismeri a női főszereplőket, a Szilviát alakító Süle Dalmát és a Stáziként színre lépő Bojtos Lucát – most pedig nagy öröm számára, hogy tanúja lehetett elsöprő sikerüknek. Az időközben civilbe visszaalakult művészekkel aztán helyet foglalunk egy kényelmes kávézóteraszon, ahol megosztják velem müncheni élményeiket.
A legextrémebb feladat Süle Dalmának jutott, aki most debütált, magyarul még nem is játszotta a szerepet. Ugyanakkor nagyon sok támogatást kapott a kollégáitól, külön kiemeli váltótársát, Lévai Enikőt. „Különleges élmény volt, hogy egy primadonnatárs ennyit segít a másik primadonnának” – mondja. A német nyelvű játék mindannyiuknak nagy kihívást jelentett, hiszen ahhoz még csak hozzászokik egy művész, hogy énekelni sokféle nyelven kell, de a szövegmondás már más dolog, ilyesmiben négyük közül egyedül a Bónit alakító Dénes Viktornak van gyakorlata. Ráadásul a legtöbben legfeljebb alapszinten beszélnek németül. „Mindenki rettenetesen izgult az első előadás előtt,
ilyenkor hiányzik a megszokott biztonsági háló, hogy ha valami váratlan történik a színpadon, kivágjuk magunkat, esetleg improvizálunk.
Én is kapaszkodtam Balázsba, szorongattuk egymás kezét a színrelépés előtt” – mondja Bojtos Luca. Ahogy belemelegednek a beszélgetésbe, szinte mást sem hallani, mint hogy ki húzta ki a másikat valamilyen szorult helyzetből, hogyan jutott eszükbe a másikra pillantva egy szövegrészlet, amiről azt hitték, hogy elfelejtették.
„Én tudtam, mit jelent az első előadás halálfélelme, de a második már sokkal felszabadultabb volt” – mondja félkomolyan Viktor, és hozzáteszi, ha az ember sokszor tanul meg idegen nyelvű szöveget, egy idő után jobban tudja, mire és mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Balázsnak viszont a némettel kapcsolatos előzetes félelmeit is le kellett küzdenie. „Elkönyveltem magamban, hogy a német nekem nem megy, pedig többször is nekifutottam már. Ehhez képest végül megdicsérték a kiejtésemet, és egy idő után alig vétettem olyan hibát, amit javítani kellett.” Mindannyian kiemelik, hogy a felkészülés során milyen hathatós segítséget kaptak a színház német coachától, Martin Harbauertől és Kovács Györgyi produkciós asszisztenstől, aki szintén jól beszéli a nyelvet. Míg a többiek adott esetben gondolhattak arra, magyarul mit is mondanak egy jelenetben, Dalma előbb tanulta meg németül a szöveget, hiszen Budapesten majd csak szeptemberben énekli el Szilvia szerepét. Így mindent lefordított magának, hogy pontosan értse a dialógusokat.
Lehetséges teljesen vakon egymás mögé dobálni mássalhangzókat és magánhangzókat, csak nem biztos, hogy érdemes
– magyarázza.
Süle Dalma Szilviaként (Fotó/Forrás: Süle Dalma Facebook-oldala)
Milyennek érezték a közönség reakcióját? Máshogy fogadták az előadást, mint otthon? – kérdezem a művészeket. Ahogyan én is megtapasztaltam, rájuk is nagy hatást tett az a szeretet és lelkesedés, ami a nézőtérről áradt feléjük. Ugyanakkor miközben számos poén jól működik, azt is érzik, hogy egy-egy megoldásuk kissé más hatást kelt, mint otthon: „Van egy telefonálós jelenetem, amiben azt mondom, »Edvin, nagyon sápadt vagy« – és közben nézem a telefont” – idézi fel Viktor a harmadik felvonás egy részletét. „Azon otthon mindig nevetnek, és ma már megkérdeztem Martint, hogy itt miért nem. Azt mondta, sokkal lassabban kellene mondanom. Úgyhogy a harmadik előadásunkon majd megpróbálom úgy. Ahogy a nyelvet, úgy a kultúrát is meg kell tanulni, de most, az első izgalom elmúltval már úgy érzem, sokszor el tudnám játszani az előadást” – mondja, mire Dalma is helyesel, milyen jó volna még egy-két hétig itt lenni, és folyamatosan játszani a Csárdáskirálynőt!
„Nem számítottam ekkora lelkesedésre” – vallja meg Balázs. „Amikor lement az első előadás, akkora volt a taps és az ujjongás, hogy egy kicsit könny szökött a szemembe.
Mert hát Németországban, németül, úgy, hogy nem is beszéljük a nyelvet, ez hatalmas eredmény.
„Én is megkönnyeztem a tapsot. Biztosan akkor jött ki az izgalom is” – teszi hozzá Luca. „Ráadásul tegnap beszéltem egy osztrák fiatalemberrel, aki azt mondta, nagyon elérzékenyült az előadáson, és lenyűgözte, hogy milyen jól mondjuk a német szöveget. Persze itt ez azért is tud ilyen jól működni, mert a különböző dialektusok miatt a legtöbben hozzá vannak szokva ahhoz, hogy valaki nem pont úgy beszél, mint ők, de így is nagy szó, hogy meg tudta érinteni a történet.”
Amikor a beszélgetés után Dalmával és Lucával egy kicsit még elidőzünk a kávézó mellett, összefutunk Kiss-B. Atilla főigazgatóval és Mihailo Arsenskivel, így a vendég személyesen is tud gratulálni a két énekesnőnek. Azonnal leszögezi, mennyire tetszett neki az előadás, sőt üzen Papp Balázsnak is:
Mondják meg a tenornak, hogy nagyszerű volt!
Valóban remek csapat jött össze, a négy főszereplő, köztük három fiatal operaénekes, akiknek köszönhetően az operettdallamok a legmagasabb zenei színvonalon szólaltak meg, mellettük pedig kiváló színészek, akik a műfaj kiváló ismerőiként komikus érzékükkel is teljessé tették az előadást. Ne maradjon ki senki: az előadásban színre lépett még Bardóczy Attila, Görög Patrik, Dézsy Szabó Gábor, Siménfalvy Ágota, Langer Soma és Altsach Gergely. Mindannyian úgy gazdagították a produkciót, mint a fűszer az ételt. Mondjuk, mint egy jó magyar gulyást.
Fejléckép: Papp Balázs, Bojtos Luca, Dénes Viktor és Lévai Enikő a Csárdáskirálynőben (fotó/forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)
hírlevél
