Almási-Tóth András két emblematikus rendezést is megvalósított az utóbbi években az Opera felkérésére. A telefon című szabadtéri produkcióhoz a dalszínház Hajós utcai épületrészének graffiti-díszletével és a Szfinx-szobor beszínezésével keltett óriási figyelmet, A tenor című operát pedig kiváló humorral fűszerezte. Almási-Tóth ismét megcsillogtatja egyedi látásmódját: a 40-es évek film noir műfaját és David Lynch képi világát idéző, hangsúlyozottan filmes miliőt teremt Purcell: A tündérkirálynő című művéhez.
A film noir klasszikus periódusa az 1940-es évek elejétől 60-as évek végéig tart, és a II. világháborút követő időszakot, a pusztulófélben lévő, züllött városi világot jeleníti meg. Az alkotások jellemzője a kiábrándultság, a bukás és az árulás, valamint a megvesztegethetőség. Képi világát a szűk, esőtől áztatott utcákon – általában detektívek és a rendőrség elől – egyedül menekülő hős adja, mindeközben a történet állandó szereplője a csábító femme fatale.
Az előadás Sebastian Hannak lelki labirintust formáló, a külső és belső tereket összemosó, változatos díszletében elevenedik meg a Tündérkirálynő alakja, aki egyfajta femme fatale, egy önmagát és a saját boldogságát kereső nőt testesít meg, amint egyik kapcsolatából a másikba menekül, miközben saját magát sem találja meg.
Almási-Tóth András a sajtótájékoztatón elmondta, rendkívül nagy szabadságot kapott az opera színpadra állításakor, a szereposztást is ő határozta meg, így egyértelműen Baráth Emőkére, a nemzetközi színpadokon is ismert fiatal énekesőre gondolt a femme fatale nő szerepében. Baráth Emőke ugyanakkor erre reflektálva megemlítette, hogy a Tündérkirálynő számára egy rendkívül összetett feladat volt, sok beszélgetésre, közös elemzésre volt szükség a próbákon, éppen a szerep gazdag értelmezési lehetőségei miatt: miközben saját öröméért életéért, boldogulásáért harcol, a társadalom számára is veszélyes lehet, hiszen nem alkalmazkodik a neki szánt szerepekhez.
Almási-Tóth András a darabról szólva kiemelte: A tündérkirálynő eredetileg „semi-opera”, Shakespeare Szentivánéji álom című előadásához készült zeneszámok sora, melyek nem adnak ki önálló történetet, csupán a prózai művel együtt nyernek igazi értelmet. Almási nem akarta a darab prózai részeit színpadra vinni, ezért operaként fogja fel a művet, és a zeneszámokat egyedi történetbe illeszti. A mű megengedi ezt a szabadságot, hiszen a kottáját csak a 20. században fedezték fel, így előadási hagyománya nincs.
Almási-Tóth András saját interpretációjáról elmondta: „Átformáltuk a szerkezetet, csak az angol zeneszerző művét használtuk, és írtam egy teljesen új történetet az eredetiből kiindulva. Mivel a zeneszámok nem épülnek egymásra, szükség van „kötőanyagra”, ami az eredeti műben a prózai dialógus.
Úgy döntöttünk, hogy a barokk zenei gondolkodáshoz igen hasonló alapokon nyugvó jazzt fogunk alkalmazni.
Purcell rengeteg tánczenét írt a műbe, de ezeket én elhagyom, hogy a drámai jelleget erősíthessük. Felkértem Fekete-Kovács Kornélt és művésztársait, hogy ezek helyett az előadás stílusához illően alkossanak klasszikus jazz-számokat Purcell-zenemotívumok alapján. Természetesen az opera többi részét megtartottuk, ezt az Operaház Zenekara tolmácsolja majd. Az előadás kialakításában a kezdetektől együtt dolgozunk a fiatal, ausztrál karmesterrel, Benjamin Bayllel. A központi tér a Bár, ahol a Fekete-Kovács Kvintett játszik bizonyos jelenetekben vissza-visszatérő elemként tagolva a Purcell-művet, találkozásukkal hidat képezve az évszázadok között. A jazz az előadás alapkoncepciójához és atmoszférájához is tökéletesen illik, tulajdonképpen a végzet asszonyáról szóló film noir forgatókönyv született, amely a Purcell-dalokon keresztül elevenedik meg” – emelte ki az alkotó.
Egybecseng mindez azzal, ahogyan Almási-Tóth a Fideliónak adott interjújában a barokk opera kortárs interpretációjáról vélekedett: „A barokk művek laza szerkezetűek, sokféle értelmezésre adnak lehetőséget. A zene pszichológiai archetípusokat mutat fel, szigorú szabályok szerint, nem úgy, mint Mozart vagy Verdi esetében, ahol szubjektív pszichés állapotokról beszélünk, amikből a szerepet értelmezni kell, itt ki kell találni a karaktereket, hogy szubjektivizáljuk a zenét. A barokk operák a színház számára nyitott művek maradnak, kreatív alkotó energiákkal kell életre kelteni őket. A kortárs zenés színházban is teremtőleg kell fellépni a színpadra vivőknek is, hogy a teátrális hatás és a zene együttes színpadi jellege megnyilvánuljon.”
A bárban a Tündérkirálynő leginkább magára marad a szórakozó tömegben. A férfiak, akik körülveszik, mind más szerepet szánnak neki, a férfiuralomban egy önállóságra törekvő nő saját magáért küzd. A Tündérkirálynő lehetne bárki, aki szembe megy a társadalmi normákkal, vagyis egyfajta lázadó: házassága boldogtalan, ezért szeretőjével, az Idegennel bonyolult tervet eszelnek ki a férj megölésére. A gyilkosság után azonban ráébred, hogy innentől fogva neki lesz elkötelezve a közös bűn miatt. Elmenekül a kapcsolatból egy romantikus szerelembe, itt azonban az érzelmi függőség rémíti meg, úgy érzi, megfullad, elmenekül hát. Egy kínai üzletember mellett találja magát, pénz és csillogás veszi körül. Ám itt sem boldog, ezért egy ártatlan tizenéves karjaiban köt ki és ébred rá, hogy elment az idő, már sosem kapja vissza elvesztett ártatlanságát.
A főszereplőt körülvevő férfiakat Fried Péter, Daragó Zoltán, Rab Gyula, Szappanos Tibor, és vendégművészként a firenzei születésű basszbariton, Gianluca Margheri alakítja. A darab jelmeztervezője Lisztopád Krisztina, zenei irányítója Benjamin Bayl, aki otthonosan mozog a modern és a historikus repertoárban, a szimfonikus és kamarazenekarok mellett operaházakkal is együttműködik: Európa, Ázsia és Ausztrália nagyvárosaiban egyaránt dolgozik. Alapítója és művészeti vezetője Ausztrália új historikus zenekarának, a seventeen88-nak, továbbá az Odissea egyik művészeti vezetője. A London's Orchestra of the City művészeti igazgatója volt hat évadon át, a Saraband Consorté ugyancsak hosszabb ideig.
A bemutató a Shakespeare-évad lezárásaként kerül színre június 17-én a Magyar Állami Operaházban.