"Mit kezdjek a véres lándzsával?" - tette fel a kérdést Wagner 1865 szeptemberében a Barna könyv lapjain részben magának, részben Cosimának. - A költemény szerint: a Grállal együtt kell behozni a lándzsát; hegyén egy vércsepp csillog. Anfortas sebét mindenesetre ez a lándzsahegy ütötte: hogy függ össze mindez? Nagy itt a zűrzavar.
Wagner rendszerint roppant elszántan élte bele magát alkotói dilemmáiba, a zűrzavarok feloldásának folyamatába, a Parsifal összefüggéseinek kibontása pedig különösen próbára tette. Nem kizárólag azért, mert az ártatlan balgaságánál, szent tudatlanságánál fogva legyőzhetetlen hőssel rendkívül mélyen azonosult, hol önmagát, hol fiát, eszményi teremtményét látva a színpadi figurában, hanem azért is, mert a középkori lovagregény-variánsok részleteiből kialakított szüzsének jóval összetettebb feladatot szánt, minthogy pusztán használható librettóként szolgáljon a zeneszerzői fantázia számára. Jóllehet a cselekményvázlat és a belőle kialakuló költemény bizonyos fokig ilyenformán is sikeres lehetett volna. Wagner ugyanis, bármennyire egyenetlenek voltak is irodalmi adottságai, remek érzékkel tudott szituációkat összefogni és hangulatokat ábrázolni.
Gigantikus hangkulisszákat teremtő fantáziája meghökkentően és lenyűgözően pontosan tudta megragadni egy-egy cselekmény közegének lényegét, illetve a történések és külső kereteik közti összefüggések szerkezeti jelentőségét. Épp ezért a Parsifalnak már az első, Barna könyvbeli prózavázlatában is magával ragadóan élő a Grált kereső lovagok középkori legendáinak világa, az egykori elbeszélések allegorikus fordulatainak ritmikus zártsága, magyarázatoktól tartózkodó egyszerűsége. Ugyanakkor Wagner azzal is tisztában volt, hogy a cselekmény színpadra való alkalmasságát mindez önmagában nem képes tartósan biztosítani, hogy a borzongatóan ódon helyszínek és szófordulatok ereje legfeljebb mindössze némi penészréteggel vonhatja be az egyébként látványosan profán szórakoztatást szolgáló, papírmasé díszleteket, az opera, a zenés színpadi dráma műfaját azonban egy tapodtat sem viheti közelebb ahhoz az ideálhoz, amelynek megteremtését a komponista célul tűzte ki. Ehhez a célhoz pedig Wagnernek megváltástörténetre volt szüksége, olyan cselekményre, amely lelki és technikai értelemben egyaránt megtisztító erejű, amely többé nem opera, hanem a műfajt magasabb szintre emelő, a színpad átlényegítő hatalmát mintegy megszentelő szakrális játék, Bühnenweihfestspiel. Nem egyszerűen visszatérés a dráma rituális gyökereihez, hanem a keresztény rítusba való beavatás, márpedig ez az elképzelés arra kárhoztatta a zeneszerzőt, hogy fáradhatatlan óvatossággal egyensúlyozzon a hívő elragadtatása és a blaszfémia határán.
A színjátszás világában nemhogy a megváltás misztériumának, de az isteni (sőt sokáig az azt tükröző evilági) hatalom ábrázolásának sem volt helye. Szentségtörésnek és felségsértésnek számított. A hit erejének ábrázolása drámai értelemben tartózkodóbb műfajok számára volt fenntartva, amelyek Bach passióihoz hasonlóan sokkal inkább számítottak a titokzatos cselekmény kommentárjainak, semmint a megváltást tevékenyen megjelenítő színjátéknak. A 19. század képzelőereje azonban kevésbé kötött, közvetlen emocionális reakciókat kiváltó élményekre vágyott, és nem csekély mértékben éppen formálisan távolságtartó mivolta miatt veszítette el érdeklődését azon műfajok iránt, amelyek a vallásos áhítat kifejezésére és felidézésére évszázadokon át hivatottak voltak. Bizonyos formák ugyan viszonylagos népszerűségre tettek szert ebben az időben, mint a hátborzongatóan személyes kétségbeeséssel új életre galvanizált, a mise egykori rituális elemeit csak a tartalom külső kereteként alkalmazó requiem - ez a műfaj még a mellbevágóan életrevaló olasz opera olyan kiválóságait is megihlette, mint Verdi vagy Leoncavallo -, a romantikus esztétika elragadtatásideáljából kinőtt évszázad zenei ízlése azonban egyre inkább olyan benyomásokat kívánt, amelyek az érzékeket több fronton támadva bűvölik el a hallgatóságot, cselekménnyel, látvánnyal, szöveggel és zenével egyaránt szolgálva a művészi-szakrális beavatás élményét.
Az opera és a rítus újfajta, sajátságosan közvetlen kapcsolata mindebből következően alapjában véve logikus jelenség volt, mivel azonban bőségesen rejtett csapdákat, Wagnernek kellett születni ahhoz, hogy valakinek a feladat végrehajtásához kellőképpen letörhetetlen öntudata legyen. Mások, ha közeledni próbáltak is a kérdéshez, óvatosabban, áttételesebben tették. Mint Mascagni például, akinek 1890-ben bemutatott egyfelvonásosa, a Parasztbecsület a feltámadás reggelét csupán kontrasztként alkalmazza egy becsületgyilkosság feszes történetének ellenpontozásához, míg Wagner Parsifalja, a bayreuthi "színházvallás" fő műve magát az átlényegülés misztériumát igyekszik megragadni.
Ha van egyáltalán közös vonása a két alkotásnak, akkor az a női főszereplők súlya, a férfialakokéhoz képest összehasonlíthatatlanul bonyolultabb figurák cselekménymozgató ereje. A szerelmesét megalázott kétségbeesésében eláruló Santuzzáé és a nála is sokkal izgalmasabb, a világ megosztottságát, elátkozottságát és megváltását egyetlen személyben egyesítő Kundryé.
Ez a férfi princípiumtól függő, egyszerre becstelen és tiszta, tudathasadásosan feszült nőalak önmagában ugyan voltaképpen közhely, Wagner azonban olyan tulajdonságokkal ruházta fel utolsó operájában a Grál szolgálólányát, amellyel nemcsak az operairodalom legösszetettebb figuráinak egyikét alkotta meg, hanem saját megváltástörténetének működését is lehetővé tette, amikor a szajha és a szent koreografikus kettősségét megjelenítő alakot személyiséggel, szarkasztikusan keserű, valóságos vonásokkal gazdagította. Ez az irodalmi gyökerein messze túlnőtt Kundry mindenestül Wagner teremtménye. Ő az, aki beteljesíti Parsifal küldetését, aki értelmet ad a Wagnert annyira foglalkoztató lándzsa kérdésének, aki csábító és vezeklő mivoltának ellentétét feloldva egymás mellé tudja rendelni a lándzsát és a kelyhet, hogy Klingsor varázskertjeinek alkonyi gyönyörűsége végül nagypéntek reggelének szépségévé, Gurnemanz szavaival szólva "a természet ártatlanságának napjává" változhasson.
hírlevél
