- A Hair eredeti Broadway-változata most kerül színpadra elsőként Magyarországon. A legtöbb embernek a Forman-film ismerős. Mennyiben tér el a kettő?

- Formanék 1979-ben külön jogot kaptak a történet megváltoztatásához, aminek eredménye egy viszonylag lineáris történet lett a vidékről feljövő gyerekkel, a milliomoslánnyal, a kisbabájával a Centrál Parkban szomorkodó fekete asszonnyal. Nos, ők nincsenek benne az eredeti darabban, a filmhez írták őket, amúgy nagyon tisztességes és kreatív módon. Ezt annak ellenére mondom, hogy amúgy nem szeretem a filmet. Az eredeti egy igen rövid, történet nélküli musical, ahol a prózai részek működnek betétként, és lökik egymás után a számokat. Elég zavaros a forgatókönyv, teli van olyan amerikanizmusokkal, amelyeket szerintem ma már Amerikában sem ért a kutya se. Úgy is mondhatnám, hogy a filmet lehet érteni, a musicalt nem - de mindent megtettünk azért, hogy ez ne így legyen.  

- Úgy gondolná az ember, hogy egy Broadway-produkció színpadra állításakor megkötik a rendező kezét. Te viszont szereted megváltoztatni az eredeti műveket. Mekkora szabadságot kaptál most?

- Olyat nem vállaltam volna, hogy reprodukáljam az eredeti rendezést. Abban van csak megkötve a kezünk, hogy a filmből nem kölcsönözhetünk semmit, és én ettől nem vagyok boldogtalan.

-Hosszú haj, szakadt farmer, marihuána, Berger a vacsoraasztalon - sokakban így él a Hair. Ezek az elemek azért visszaköszönnek a darabban?

- Nem véletlenül történt eddig Magyarországon, hogy a Hair színpadra állításakor jó erkölcsre való tekintet nélkül lopkodtak össze-vissza a filmből. Bukowski, Berger, Sheila felbukkannak ugyan az eredetiben, más rokonság viszont nincs a film és az eredeti között. Annyiban hasonló a kettő, hogy a többi szereplőt itt se nagyon nevesítik, nem nagyon van történetük. Egy rendes operettben a második vonal történetét is megírják, itt arra se nagyon vették a fáradságot. A tömeget elnevezik törzsnek, tribe-nak, ezzel elintézik. Lesz pár karakter ugyan, akiket a film rajongói is fel fognak ismerni, de nem lesznek tőle nyugodtak.

- Ezek szerint nehezen tettétek fogyaszthatóvá az eredeti darabot?

- Van benne egy alapérzés, ami segített: '68-ban az amerikai kormányzat erőteljesen beleszólt az állampolgárok életébe, és ez az érzés ma nem ismeretlen Magyarországon.

- Mi a legaggasztóbb számodra ebben az állami "beletekintésben"?

- Az a fajta paternalisztikus borzalom, amit a magyar állam művel: meghatározza, mit csináljál hétvégén. Mit tanuljon a gyereked; gondolok itt a hit- és erkölcstanra. Járjál egyetemre, vagy ne járjál. Ha bizonyos pozíciókba születsz, maradj is ott örökre. A magyar és az amerikai demokrácia összehasonlítva olyan, mint az udvarban mászkáló rühes házimacska meg a szavannán kószáló gepárd. A demokrácia felszámolása párhuzamosan megy azzal, hogyan szól bele az állam az akár még lojális állampolgárok életébe is. Ez nagyon szomorú és aggasztó dolog. Bármennyire is igyekszünk ezt nem tudomásul venni, elég sokan hagyják el az országot.

- Reagál majd ezekre az darab?

- Egyáltalán nem akarom ráhúzni az előadást a magyar helyzetre. A Hamletet sem kell magyar viszonyokba helyezni, hogy megszólítson. Ez a '68-ban Amerikában jelen lévő feszültség pont elég, hogy párhuzamot érezzünk. Nem fognak a színpadon magyar politikusok szteppelni, de azért lesznek rokon dolgok.

- Kovács Márton az állandó zeneszerződ, ő a zenészeivel afféle élő színpadkép az előadásokban. Hogyan integrálod őket a Hairbe?

- Az eredeti zenébe nem nagyon illik belenyúlkálni, már ami a dallamokat illeti. Viszont nagyon sok minden másba igen: nem a film kissé közönségessé tett és funkysított stílusa lesz az irányadó, hanem a '68-as Broadway, sőt, kicsit a '67-es Off-Broadway bemutató. Sokkal minimalistábbak, mint az a hatalmas apparátus, amit Forman zenei rendezője felvonultatott. Márton lesz a zenei supervisor, aki hangzásért, hangszerelésért, kórusért felel. A szereplők közül sokan nagyon jól játszanak hangszeren, ők is betársulnak itt-ott a zenélésbe.

- Ez egy elég mozgalmas a musical. Egy ilyen kis színpadon hogyan oldjátok meg a teret, díszleteket?

- A színpad valóban zsebkendőnyi, ezért az első sort elvesszük a nézőtértől. Az alaprajz furcsasága miatt brutálisan megnövekszik a félköríves színpad. Ez a térbeli korlát engem nem zavar; inkább kihívás minimálban megcsinálni valamit, mint odaálmodni mindenféle gyorsan változó díszletet, nagy Centrál Parkokat, felhőkarcolókat, egész New Yorkot.

- Nagyjából tizenegy éves voltál a hippikorszak idején. Emlékszel-e belőle bármire is?

- Nagyon kevésre. Főleg a rémült anyámra és apámra, amikor augusztus 20-án hallgatták a rádiót, hogy bevonultak a magyarok Csehszlovákiába. A beat-korszakhoz semmi közöm nem volt, egyrészt apró voltam, másrészt Magyarország akkor kezdte felölteni a legvidámabb barakk jelzőt. Nálunk konszolidáció kihúzta a szőnyeget a kivonulás alól. A 70-es évek közepéről már inkább vannak emlékeim, onnan visszafelé fel lehet fejteni ezt az egész dolgot, de az a fajta optimista lendület, amit a Hair sugároz, addigra már rendesen kifújt. Nem utolsósorban azért, mert addigra a drogok befejezték Janis Joplin, Jimmy Hendrix és a többiek életét.

- Berger halála is olyan, mintha pofon ütné az egész hippi életfilozófiát,  mintha azt üzenné, hogy a lázadó szellem nem éli túl a rendszert.

- Nem hiszem, hogy ennek a halálnak ez lett volna az üzenete; az irodalomban és a drámaírásban teljesen bevett dolog a ruhacsere, a félreértés; hol megcsalnak benne valakit, hol meghalnak, ilyenek a Boccacio-novellák, de a Parasztopera is. Ráadásul a Hairben ez a félreértés nem reális: én még olyan katonát nem láttam, aki ne tudná, a mellette lévő ágyon ki alszik. Ez a könyvben nincs is így, ott azt se lehet kisilabizálni a szövegből, hogy Bukowski elmegy-e Vietnámba,  meghal-e. Vannak ráutaló jelek, de a végén ott énekel a többiekkel. A végzetes ruhacsere, ami nézők tízmillióinak a könnyeit indította meg, csak a filmben van.

- Mit gondolsz, a korszakra jellemző filozófia jelen van valamilyen formában napjainkban?

- Nincs. Regéket hallottam csak, hogy mai is érték, ha valaki 1968-ban San Fransiscóban élt, olyan, mintha becsületrenddel lenne kitüntetve. Ez a fajta teljesen szabad hippi életmód nem létezik, a kivonulás nem létezik, nem lehet ennyire párhuzamosan élni a társadalommal. Ha erre kísérletet teszel, abban a másodpercben éhen halsz. Erre úgy is megvan az esélyed persze, ha rossz helyre születsz.

- Egyszerű zárvány volt tehát a hippikorszak?

- A bánat tudja. Most épp nincsen, de nem lehet megjósolni, hogy lesz-e még egyszer valaha. Akkor hirtelen nagyon sok kérdés tolult fel egyszerre, nemcsak Amerikában, hanem egész Nyugat-Európában. Felnőtt a háború utáni baby boom, és kiderült, hogy az előttük lévő generáció sokáig fogja még betölteni a pozícióját. Betámadtak a drogok, a fogamzásgátló tabletta miatt kirobbant a szexuális forradalom. Ilyen együttállás, ilyen szituáció lehet, nem lesz több az életben. A kiseggelés a társadalomból viszont örök igénye az embernek, Rousseau-tól kezdve Lénárd Sándorig. Nem hiszem, hogy van olyan, akinek nem fordult meg a fejében, milyen lenne nem robotolni egész nap, hanem nyugodtan élni az életet. Nehéz a civilizációból való olyan kivonulás, ami a civilizáció összes előnyét megtartja.

- A kirúgásod óta, mióta eljöttél Kaposvárról, szabadúszóként dolgozol. Mennyire érzed magad kívülállónak, ebből kifolyólag szabadnak?

- Semennyire. Azelőtt is szabad voltam, az, hogy munkaviszonyban voltam, nem jelenti azt, hogy rabszolga voltam. A helyzetem ugyanolyan, a pozícióm más.

- Rengeteget rendezel a legkülönbözőbb helyeken, sokkal több, sokkal változatosabb munka talál meg. Végső soron szerencsésen alakult?

- Én ebből a szempontból a világ legunalmasabb embere vagyok, nekem elég lenne, ha egy évben egy társulattal egy darabot rendeznék, és talán elvállalnék még egyet, egy másikkal. Ez most nem oldható meg, de ettől még nem megyek a falnak, nem növesztek hosszú hajat, nem tűzdelek bele virágot, nem mantrázok füstölőkkel, és veszedelmes cuccokat sem szúrok magamba. A Hair próbái mellett most csak tanítgatok az SZFE-n egy bábosztályt. Következő évadban az Örkényben kezdek, majd megyek a Vígbe, utána Marosvásárhelyre és aztán Szombathelyre. Sűrűnek tűnik, de meg se közelíti az ideit, mikor is a Színművészetis tanítással együtt hetet rendeztem. Soha többet nem fog ilyen előfordulni. Jó persze, ha keresik az embert, de sokkal kellemesebb, ha kevésbé keresik, de azt megfizetik.