- 2009 elején, amikor legutóbb beszélgettünk, még csak terv volt számodra München, most pedig a három éves szerződés felénél jársz. Hogyan összegeznéd a müncheni és londoni tapasztalatokat?
- Rájöttem, hogy ezen a pályán soha nincs megállás, legalábbis a szakmai fejlődés szempontjából. Jó érzés, hogy egy másik országban is megállom a helyem. Úgy érzem, hogy a külföldi tapasztalatoknak köszönhetően itthon is jobban odafigyelnek rám, elfogadják ötleteimet, javaslataimat. Ha mostantól csak itthon szerepelnék, akkor is azt mondanám, hogy megérte kinn lenni, mert rengeteg olyat tanultam, amit tudok kamatoztatni. Sok, korábban ismeretlen helyzethez kellett alkalmazkodnom. Minden országban más például a próbarend és a próbák szisztémája. Van, ahol összesen másfél órát próbálnak előadás előtt, és van, ahol az előadás előtti utolsó percig zajlanak a próbák. Már-már luxus, hogy itthon milyen sokat próbálunk. Kicsit el vagyunk kényelmesedve, hajlamosak vagyunk a próbán megtanulni a szerepet, s így mások idejével élünk vissza. Külföldön ez elképzelhetetlen. Münchenben volt olyan fellépés, hogy a nekem kiírt egy próbán annyit mondtak, hogy hol jöjjek be és menjek ki. Az énekesek nagyon felkészültek külföldön, hiszen mindig bedobhatónak kell lenni. Hozzá kellett szoknom ahhoz is, hogy nem mindenütt van súgó. Először nehezen ment, ma már nem gond.
- Hogyan fogadtak?
- Nagy sikerem volt Münchenben. Az első sevillai borbély után az igazgató is gratulált. A Covent Garden-fellépés után is rákérdeztek, hogy sikerült. Csupa pozitív visszajelzést kaptam. Egy érdekes eset azonban történt. Egyik napon behívott a vezetőség. Az egyik próbáról késtem másfél percet, és feljelentettek. Elnézést kértem, és jeleztem, hogy máskor figyelmesebb leszek. Később megkérdeztem, hogy elégedettek-e velem, jó-e nekik, hogy ott vagyok. Azt mondták, addig maradhatok, ameddig csak akarok. Ezt nagyon jó pontnak, elismerésnek éreztem. Aztán azt is megtudtam, hogy ki jelentett fel, és megköszöntem neki. Ő később sokat segített a jó akcentus elsajátításában Hänsel und Gretel-ben. Úgy érzem, szeret a közönség, és lojális velem mindenki.
- Volt-e kudarcélményed?
- Nem. Vagyis talán egyszer: volt egy biciklis balesetem, kisebb agyrázkódást kaptam, de nem tudtak senkivel helyettesíteni, így szédelegve, kék-zöld foltokkal kellett énekelnem. Megcsináltam, nem is volt rossz, de úgy éreztem, hogy nem volt száz százalékos.
- Mi a legnehezebb Münchenben?
- A párom és az itthoni barátok hiánya. Rájöttem, hogy mennyire fontos a család, a társ, a barátok közelsége. Itthon hajlamosak vagyunk elégedetlenkedni, állandóan külföld felé sóvárogni, és elfelejtjük, hogy mindenütt megvannak a problémák. Lehet, hogy az ember néhány euróval többet keres, és egzisztenciálisan stabilabbnak érzi magát, másik oldalról azonban gyenge, mert nincs közel a szeretet. Ez pótolhatatlan. Münchenből sokkal nehezebb Erdélybe hazajutni, mint Budapestről. Nem múlt el a honvágyam, és azt hiszem, soha nem is fog.
- Miben változtál leginkább?
- Nyugodtabb lettem. Amikor ellopták az órámat, bírtam azt mondani, hogy használják egészséggel. Beláttam, hogy nem érdemes ilyeneken idegeskedni, mert csak magamban teszek kárt vele. Érettebbnek, megfontoltabbnak érzem magam. Apám mondásával élve elszámolok tizenegyig, mielőtt döntéseket hozok. A színpadon nem csak a fiatalos hév dominál, nem csak erőből dolgozom, hanem igyekszem fejből: figyelek arra, hogy a szerepeknek íve legyen, csúcspontokkal a közepén vagy a végén. És büszke vagyok arra, hogy a barátaim tanácsot szoktak tőlem kérni, hasznos tudok lenni számukra, és hallgatnak rám. A minap elvesztettem az egyik legjobb barátomat. Rengeteget segített nekem, rá mindig számíthattam. Most én igyekeztem megtenni mindent, amit lehet. Sajnos többet nem lehetett. Harmincöt éves volt. A halála napján Don Pasquale-t kellett énekelnem. Rettenetesen nehéz volt, magam sem tudom, hogy bírtam.
- Honnan a rengeteg energia, ami mindehhez kell?
- Amikor nagyon egyedül éreztem magam Münchenben, és nem tudtam a honvágytól megszabadulni, egyik barátom tanácsára spirituális könyveket kezdtem olvasni. Igyekszem spirituálisabb életet élni, elkezdtem meditálni. Próbálom megtalálni a lelki egyensúlyt, és ezáltal sokkal energikusabb leszek. Ha előadás előtt fáradt vagyok, és tudok öt percet meditálni, az olyan, mintha nyolc órát aludtam volna.
- Korábban azt mondtad, hogy azért kell egy konkrét szerződés, mert a fejlődéshez meg kell tanulni a társulati életet, a fix munkarendet. Pedagógiai szempontból mi következhet most számodra?
- A müncheni élet nem ért még véget, folytatódik tovább. A munkarendet elsajátítottam, és rengeteget tanultam. Találkoztam új szerepekkel. A kisebbnek tűnő szerepek is fontosak. A Börtönőrt énekelem Poulenc A karmeliták párbeszédei című művében, ami mindössze egy öt lapos, kis szerep, mégis olyan, mint elénekelni egymás után két Wagner-áriát. Nemsokára énekelek egy most íródó kortárs darabban, melyben a rendező ragaszkodott hozzám, igaz, a partitúrát még nem láttam. Egyébként továbbra is az a cél, hogy sok évre előre tudjam, mikor hol és mit énekelek. Az ide-oda ugrálás a teljesítmény rovására mehet. Az elkövetkezendő hetekben kell majd néhány fontos döntést meghoznom a jövővel kapcsolatban. Az Operaház kevés, de komoly szerepre hívott a következő évadban. Szeretnék lassan Verdi szerepekbe is belecsöppenni. Van egy szép felkérés, de még nem döntöttem, hogy vállalom-e. Olyan figura vagyok, aki sok szereppel tud azonosulni. Egy próbán azt mondta az egyik rendező, hogy ha drámaian formálom a szerepet, akkor isteni, ha viccesen, akkor zseniális. Próbáltam szerényen lereagálni, hogy mégis, nem lenne baj, ha döntene. Más rendezőtől is elhangzott egyszer, hogy csináljam a színpadon azt, amit akarok. De én nem ezt szeretném.
- Most mire vágysz legjobban?
- Nem akarok nagyon konkrét célokat kitűzni, mert úgyis jön, aminek jönnie kell. Nem az -anyagi jólét számít, és nem az, hogy melyik operaházban énekelek. Kiegyensúlyozott, sokat dolgozó művész szeretnék lenni, aki a művészetével erőt ad az embereknek, feltölti őket. Amit igazán el szeretnék érni, azt nem merem kimondani, mert az a magam számára is tabu egy kicsit. Belső nyugalmat keresek, hogy megérthessem, ami körülöttem zajlik. Szeretném minden percből a legjobbat kihozni. Nagyon jó megérezni, hogy minden, ami körülöttem van, egyfajta adomány. Egyébként pedig megyek a megérzéseim után, csinálom, ami érdekel, és amit tudok. Úgy érzem, a legjobb úton vagyok. Most nem hiányzik semmi. Semmi az égvilágon.
hírlevél
