- Nálatok minden kicsit kisebb a megszokottnál: kicsi a zenekar, kicsi a díszlet és kicsi a költségvetés. Lehet egyáltalán így operát játszani?

- Nekünk annyiból van szerencsénk, hogy az előadásaink célközönsége alapvetően nem szokott hozzá az operaházak monumentális díszleteihez, a nagyzenekarhoz és a kórushoz. Egy rutinos operarajongó ezeket a dolgokat evidensnek tekinti, aki azonban soha nem volt még ilyen előadáson, vagy esetleg volt, de az egészet végigunatkozta, annak nincsenek nagy elvárásai e tekintetben.

Mi próbálunk arra koncentrálni, hogy az összes lehetséges külsőséget lefejtsük a darabról, és csak a magját adjuk át a műnek. Az a tapasztalatunk, hogy így könnyebb megmutatni Mozart zsenialitását, ráadásul a nézők maguk is sokkal szabadabban közelítenek ezután a műfajhoz.

Ágoston László
(Fotó/Forrás: Herman Péter)

- Tudatosan törekedtetek arra, hogy egyetem után függetlenekként folytassátok, vagy kényszerűségből alakult így?

- Abszolút tudatos döntés volt. Azt gondoltam, hogy csak addig tudunk megmaradni frisseknek és újszerűeknek, amíg nem függünk senkitől. Nyilván van ennek a döntésnek egy meglehetősen árnyékos anyagi vonzata is, de ezeket a nehézségeket kezdetben könnyen át lehetett hidalni.

- Például hogyan?

- Leginkább lelkesedéssel. De nem akarok panaszkodni, mert az utóbbi időben sokan elkezdtek keresni minket, iskoláktól kezdve fesztiválokig. Ráadásul tavaly volt az első bemutatónk az Operaházban, amit ez évben egy újabb követ.

- Cél volt, hogy fellépjetek az Operában?

- Nem a színpad mérete motivál, de természetesen nagy megtiszteltetés és öröm volt, amikor az Operaház tavaly meghívott minket fellépni. Hogy mást ne mondjak, végre saját ügyelővel, öltöztetővel és sminkessel dolgoztunk.

A kőszínházi kényelemhez nagyon gyorsan hozzá lehet szokni, de nem ezek léte vagy nem léte az igazi értékmérő számunkra. A Szigeten, a drezdai parlamentben vagy épp a Szimpla romkocsmában ugyanúgy örömmel léptünk fel, és nem tekintettük kevésbé fontos feladatnak.

- A színházi világban szinte evidencia, hogy tízből hét színész függetlenként helyezkedik el diploma után. Nálatok a Zeneakadémián támogatták ezt az irányt a tanáraitok?

- Nem mindenki nézte jó szemmel, amit csinálunk, sokszor hallottuk vissza, hogy

a hátunk mögött a dilettánsok operatársulatának hívtak minket,

ami nyilván borzasztó rosszul esett akkoriban. Ugyanakkor az is ott volt a pakliban, hogy a legtöbben a csillogás és a nagyszínpadok miatt választották az operaénekesi pályát, a képzés is bizonyos szempontból erre kondicionálta a hallgatókat, ami azért nagyon távol esett a mi elképzeléseinktől. Szerencsére ma már nem kell annyit magyarázkodnunk.

- Elfogadtak titeket?

- Sokkal inkább arról van szó, hogy kiderült, hogy amit csinálunk, azzal mindenki jól jár. Nagyon sok, az egyetemről frissen kikerülő művésznek csak távoli elképzelése van arról, hogy mit jelent ez a szakma, jellemző az „ide nekem az oroszlánt is” mentalitás, ami aztán rengeteg kudarcélménynek is a forrása.

Magyarországon ráadásul nagyon kevés az olyan menedzseri iroda, ami a pályakezdő zenészekkel foglalkozik. Többek között emiatt is volt, hogy nem olyan régen megkerestük a Zeneakadémiát azzal, hogy szívesen adnánk munkát fiatal énekeseknek, amolyan első lépcsőfokként. Egyáltalán nem zárkóztak el az ötletlettől, ami azért nagyon biztató.

Moltopera (fotó: Angeles Parrinello) (Fotó/Forrás: Angeles Parrinello)

- Azt írjátok a honlapotokon, hogy a „Moltopera azoknak szól, akik megcsömörlöttek az elvadult színházi próbálkozásoktól”. Milyen egy elvadult színházi próbálkozás?

- A dolognak alapvetően két véglete van. Egyfelől ott van az a hagyományos értelemben vett operajátszás, amiből a műfaj összes sztereotípiája fakad, és amivel szemben lényegében az egész Motopera létrejött. Másfelől pedig ott van az a rendezés, ami megpróbálja a sarkaiból kiforgatni az alapművet, és ráhúzni valami egészen mást.

Senki ne értsen félre, egyáltalán nem ellenezem a rendezői színházat, Kovalik Xerxes-rendezése például életem egyik legnagyobb színházi élménye volt. De amikor egy ilyen koncepció rosszul sül el, az legalább annyira kínos és riasztó tud lenni, mint egy hosszú és unalmas, elnyújtott előadás. Rengeteg olyan nézővel találkozunk, akiket éppen egy ilyen élmény riasztott el a műfajtól. Mi igyekszünk megtalálni a kettő közötti egészséges egyensúlyt – a visszajelzések alapján pedig úgy tűnik, hogy ez többnyire sikerül is.