Elsősorban kiknek készítik operanépszerűsítő programjaikat?

Az előadások elején meg szoktam kérdezni a közönségtől, van-e köztük olyan, aki még nem járt operában, vagy nem szereti a műfajt. Ha valaki jelentkezik, azt mondom: „Ez a koncert igazából maguknak szól, a többiek akár haza is mehetnek.” Minden értelemben közel akarjuk vinni az operát a közönséghez, legyőzni azt a fajta tartózkodást, amely szerint nagyon magas művészetről van szó, amit csak a beavatottak érthetnek. Ehhez jó, ha kihozzuk a megszokott közegéből, az Andrássy úti palotából, és megmutatjuk, mennyire élő, igazi színházi forma. Fel kell bontani a szokásos elrendezést, hogy a közönség kényelmesen ül a székekben, a színpadon pedig valaki mórikálja magát.

Minden művészetnek az a lényege, hogy katarzist éljünk át. Ha az est végén a közönség úgy áll fel, hogy „ezt is láttuk”, akkor semmi értelme nem volt annak a két-három órának, amit eltöltöttek. Különösen azért, mert a zseniális szerzők és a zene mint művészeti ág nagy lehetőséget adnak a katarzisra.

Hogyan lehet becsalogatni új közönséget az előadásokra?

Általában az jön el a koncertjeinkre, aki már nem idegenkedik a műfajtól; legyünk őszinték, általában az idősebb korosztályból. Azért is látjuk el mindenféle címkékkel ezeket az előadásokat, hogy akik egy hagyományos operaprodukcióra nem ülnének be, egy divatos műfaj miatt mégis kedvet kapjanak hozzá. Így lesz belőlük opera-standup, vagy ebben az esetben önismereti koncert. És ha már bekerültek a csapdába a nézők, akkor jöhet maga az opera, mert meggyőződésem, hogy jó műsorválasztással, megfelelő színvonalon előadva mindenképpen hatni fog.

Mi kell ahhoz, hogy a közönség tagjai úgy érezzék, nekik személyesen is közük van a művek világához?

Amikor a Grófné áriája közben arról beszélünk, hogy az asszonyt megalázta a férje, és régóta nem értékeli mint nőt, mindig elmondom, hogy ilyen csak az operában létezik – aztán látom, hogy a hölgyek közül néhányan fészkelődnek. Az egész program célja az, hogy emberközelbe hozzuk a műfajt, de közben persze pont a jelmez és külsőségek nélküli megvalósítás miatt nagyon jól kell énekelni. Erről az én kitűnő kollégáim gondoskodnak, akik rendszeresen lépnek fel a Magyar Állami Operaház produkcióiban. Ők is szívesen vesznek részt az előadásainkban, mert

azt a szeretetimpulzust, amiért az embert ezt a szakmát csinálja. Operaszínpadon, nagyobb intézményben sokkal nehezebb hasonlót megélni.

A júniusi koncert középpontjában Mozart áll. Őt mennyiben kell más módon közvetíteni a közönségnek, mint a többi szerzőt?

Nincsenek érdemi különbségek. Mozart a nagysága miatt hálásabb alany, mint azok a szerzők, akiknek ingadozóbb színvonalú az életműve. Shakespeare-hez tudnám hasonlítani. Valamilyen rejtélyes oknál fogva többet tudott az emberről, mint Freud, Jung és az összes pszichoanalitikus együttvéve. Ez a tudása mindenütt ott van a zenéjében, a szonátáiban, a szimfóniáiban és természetesen az operáiban is, különösen a három Da Ponte-darabban, amelyekből most részletek szólalnak majd meg: a Così fan tuttéban, a Figaro házasságában és a Don Giovanniban. Szeretnénk megmutatni, hogy például Fiordiligi áriájában mennyi pszichológiai réteg tárható fel. Az alaphelyzet ahhoz hasonló, mint amikor

Hogyan viselkedik egy ilyen kínos, zavarba ejtő helyzetben a nő? Hogyan mutat magabiztosságot a félelme ellenére is, hogyan nyugszik aztán meg, és így tovább. Úgy válogattam össze a zenei részleteket, hogy azokat szituációba is helyezzük, és a közönség előtt megrendezem, értelmezem őket. Megmutatom, hogy Donna Anna és Don Giovanni jelenetét úgy is elő lehet adni, hogy nem történik köztük semmi, és úgy is, hogy igen, a darab szempontjából nyilván az utóbbi az érdekesebb. Beavatjuk a nézőt a Mozart-operák rendezői és előadói műhelytitkaiba, miközben a szereplők emberi viszonyait és lélekállapotait tárjuk fel.

Hábetler András (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Milyen visszajelzéseket kapnak az előadások után? Többet járnak az emberek operába, jobban értenek akár más darabokat is, mint amivel megismerkedtek?

Nagyságrendekkel. Máskülönben nem is csinálnánk. Már rengeteg előadás van a hátunk mögött, csináltuk gyerekeknek, kisiskolásoknak, három embernek, háromezer embernek, hospice házban haldoklóknak… A hatás mindig ugyanaz.

A magam rendezéseiben is arra törekszem, hogy akik véletlenül keveredtek oda az előadásra, úgy menjenek haza, hogy megszerették a műfajt, a darabot, a szerzőt. Nem azért fontos Mozart, Beethoven, Verdi és a többiek, mert az általános műveltség részét képezik, hanem mert nélkülük szegényebb lenne az ember lelke. Ahogy Shakespeare esetében, az ember sokkal kevesebbet tudna önmagáról, ha nem találkozott volna a Hamlettel, a Lear királlyal és a Rómeó és Júliával. Ugyanez a helyzet a Figaro házassága, A varázsfuvola vagy akár a Falstaff esetében.

Említette a gyerekprogramokat, májusban épp az Óbudai Társaskörben tartottak egy ifjúsági előadást Májusi Maszkabál címmel. Mennyiben szükséges másként szólni a kicsikhez, mint a felnőttekhez?

Egyáltalán nem szükséges, a közönség mindig gyerek, a szó legjobb értelmében. A gyerekek pedig művészi értelemben felnőttnek tekinthetők. A lényeg mindkét esetben ugyanaz: nem szabad unalmasnak lenni, és szívvel-lélekkel kell játszani. Ezek persze közhelynek hangzanak, de így sem lehet elégszer elmondani őket.

De persze előfordulnak praktikus különbségek, a gyerekeket például be szoktuk vonni a játékba. Például ha Ruszalka áriáját adjuk elő, mindig megkérdezem, ki szeretne feljönni a színpadra, és keszeg, rákocska vagy akár csak egy plankton lenni a tóban. Így ők is részesei lesznek az előadásnak. Miközben operát hallgatnak.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Hábetler András (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)