A franciául, az angolul és a németül előadott produkciók csak némi derültséget váltottak ki (főleg a szöveget értők körében), ám a lengyel dalokon mindenki nevetett. Van valami csiklandozóan érdekes a lengyel nyelvben: a susogása, a sok mássalhangzó összetorlódása okozta kimondhatatlansága, az, hogy annyira messze van attól, amit megszoktunk, amit hallani szeretünk. Nem tudok lengyelül, de úgy tűnt, a lengyel szövegek vannak a legközelebb a blődséghez, ezek és a svédül előadott dalocskák olyanok, mintha a nyelv hangzását akarták volna csak szerzők és előadók érzékeltetni. Mert kétségtelen, ha van néplélek, az mi másban, mint a nyelvben nyilvánul meg igazán. A nyelv parodizálásával egy attitűd is parodizálható, egy, csak az adott nemzetre jellemző mentalitás.

Fehér bőröndökkel abszolvált felvonulás keretezi az előadást: a húszas-harmincas évek, tehát a kabaré, a zenés színház nagy időszakát felelevenítők koffereikkel törtek be a félköríves, lépcsős pulpitus előtti térbe, majd a koffereket egymás mellé emelik, és azokra a dalokkal megidézendő városok nevét vetítik. A pulpituson foglal helyet a jazz-zenekar olyasféle összeállításban, amilyenben még a mi nagyjaink, például a dobos Beamter Bubi is játszott; nem bigband, de már nem is kamarazenekar: szeptett. A remek, fantáziadús zenét abszolváló együttesnek - Márkos Albert vezette a csellója mögül - ezen az estén a legkiemelkedőbb tagja a dobos G. Szabó Hunor volt, aki szólókkal is kísérte a fellépőket. Az orfeumbelsőre játszó színpadképet (tervezője: Cziegler Balázs) a fények és a háttérvetítések módosítgatják, alakítják: a zenekar olykor mintha egy andalító hajókiránduláson vezette volna fel a dalokat (ekkor még egy kis hajó is átvitorlázott a színen), olykor egy fülledt klubban, olykor egy vad orfeumban (hol minden megengedett), olykor meg mintha a görög sziklák üdvös hűvösében (hol egy asszony a meredélyhez kihúzódva járt lenge öltözetben).

A dalok jelentős része szerelmes kis dalocska, többnyire egyszerű ritmusra épülő, és a nyelvhez igazodik stílus: tehát ha francia a dal, akkor sanzon, ha olasz, akkor nápolyi, ha görög, akkor zorbás. Nagy Ervin nagy vehemanciával adott elő egy canzonettát, parodizálta ugyan az olasz stílt, az álmacsóskodást, a hangkieresztős Celentanókat, de látszott rajta, hogy a parodizált mentalitás tőle sem állt távol. A varázsfuvola után ismét kiderült, hogy remek tenorja van, és ha kicsit dolgozna vele, beférne akár egy kisebb operatársulatba is. Ha csak a hanganyagot nézzük, akkor ő vitte a prímet, a többiek - Jordán Adél, Ónodi Eszter, Rezes Judit, Tasnádi Bence, Kocsis Gergely - talán nem bírtak olyan hangi potenciállal (Kocsis Gergelynek kellett a legádázabb küzdelmet vívni a magasabb hangokért), de a játékkal, a jelenléttel kitöltötték a hangképzési hiányok miatt keletkezett lyukakat.

Ha meg azt nézzük, hogy ezek a fiatal színészek mit tudnak akrobataként, bűvészként, azt kell, hogy mondjam: le voltam nyűgözve. És nemcsak a fiúk emelős gyakorlataitól, nem csak a kézállásoktól, hanem az ügyességi számoktól is. A karikadobálás legalább akkora koncentrációt követelt, mint egy szerelmi kettős átélt megjelenítése. Ugyanakkor a görög szcénában Jordán Adél átlényegült sértett, mindenre képes Élektrává, a svéd részben Ónodi Eszter északi, garbós, vörös-dögös dívává, a francia jelenetben Rezes Judit álomszép kecses, sokat megélt sanzonistává. Az attrakcióban legalább olyan tevékenyen részt vállalt a ruhakölteményeket megálmodó Tihanyi Ildikó, mint a színészek.

A csinos hölgyek vetkőzése keltette izgalmakra csak rátett egy lapáttal a sok látványos - cirkuszi - elem. Valóban ilyen lehetett a kor orfeuma, az Arizona, a Medgyasszay Vilma nevével reklámozott helyek, a Bonbonnière (ma Művész mozi), a Somossy Orfeum (ma: Budapesti Operettszínház), a Pruggmayr, majd Herzmann, a több helyen is működő Folies Caprice. Mindegyik nevéből kitűnik az akkori Budapest nemzetközisége: volt benne nem kevés francia, román, osztrák vagy svéd. A Katona színpadán elővezetett show-varieté - ez a rendező Pelsőczy Réka műfaji meghatározása - a nagyvárosokban virágzott, és ez, a húszas évek volt a nagyvárosban robbanásszerű fejlődésnek kezdete.

Amit hiányoltam az előadásból, az annak az érzékeltetése, hogy a gyökerek, az egyszerű, nyugodt falusi élet elvesztése együtt járt a tombolással, az "ereszd el hajam" életérzéssel. Ez az életforma nem tűrhette a prüdériát, nem volt határa a nemzeti kultúra, nem tisztelt semmit és senkit. Az előadás ennek megfelelően lehetett volna egy fokkal bátrabb, nekimehetett volna, mint a jól sikerült, a Lenn a topolyai határban című dalra írt magyar vonatkozású epizódban neki is ment a nemzeti kultuszoknak. Lehetett volna még politikusabb, még szélesebben mosolygó, még szarkasztikusabb, de persze így is vissza tudta adni, hogy a kabaré akkoriban egyáltalán nem az alja-szórakozását jelentette, és egyáltalán nem volt az a színvonaltalan kacagásindukáló tréfáskodás, amivé mára lett. Társadalomkritikus zenés orgia volt, ami nem is csoda, hogy oly sok nemzetvédőt és nemzetféltőt felbosszantott. Egy kicsit, csak egy nagyon kicsit, lehetett volna a Katona remek produkciója bosszantóbb.

Videónk a nyílt próbán készült