A sztárutódok kimenedzselése csak nem sikeredik. Roberto Alagna - bár elsőrangú kvalitás - énekesi hisztijét négyzetre emeli Angela Gheorghiuval kötött házassága. Nevelgetik Juan Diego Florest is, de koloratúrtenor még Luigi Alva korában se nőhetett bálvánnyá. Hős kell ide: ifjú, borotvareklám-arcú, egynyolcvan fölötti, médiaálló bevonatú, magával ragadó művész - cseppet sem mellesleg pedig sosem gikszerező, bő torkú énekes.

Hát... a világcég által reptetett Joseph Calleja nem sokat pipálhat ezen az űrlapon. Huszonhét évesnek írják, ez rendben, ám paróka és fogyókúra máris szükséges volna. Második szólólemeze a piacon, előbbit Chailly, a mostanit Carlo Rizzi dirigálja, méghozzá Sir Neville Marriner legendás együttese, az Academy of St. Martin-in-the-Fields élén. Tizennégy csábos operarészlet, a szervezőelvet mégse lelem. Hacsak nem a magasságmutogatás volna az. Bár akkor felesleges Nemorino vagy Fernando szívszorító áriáit ennyire iskolásan, vékony és unalomba fúló hangon felénekelni. Csak mert a végén fogható egy délceg A, C? A csúcsok nyitottan, mégsem visítva szólnak, elképesztenek, persze - de mit tegyünk egy operaszereppel, vagy adjuk lejjebb: egy csepp a tengerben elvű áriával? Amelynek szirtjeit hangi-lelki folyamatként illene mászni, s ahol a hallgató folyamatos ébren tartása elengedhetetlen?

Calleja fiatal, még felnőhet saját, kivételes felső adottságához. De két portrélemez után ugyan ki magyarázza el a rokonszenves máltainak, hogy amit eddig csinált, attól nem "artist" lesz, csak artista marad?

JOSEPH CALLEJA: THE GOLDEN VOICE/DECCA CD, 2005.