A Fidelio és az Operaház közös kritikapályázatának nyerteseként szerencsém volt egy hetet Japánban tölteni a társulat turnéjának keretei közt, Nagoya városában, június 8-14. között. Az Opera két művet, A sevillai borbélyt és a Figaro házasságát vitte Ázsiába.

Néhány barátom előre figyelmeztetett, hogy egy ilyen út után lehet, hogy képtelen leszek elfogulatlanság nélkül írni operáról. Én ellenben amiatt aggódtam, hogy megtalálom-e a helyem amolyan firkászként az énekesek, hangszerjátékosok és színpadi munkások között. Végül kiderült, alaptalanul féltem. Bár Palerdi András még a ferihegyi repülőtéren megfenyegetett - természetesen viccelődve - hogy meghív egy tál romlott sushira, ha valaha is rosszat írtam róla, pár nappal később már az asztalához invitált reggelinél. Egy kis megjelenés erejéig pedig én is kivehettem a részem a munkából: statisztáltam A sevillai borbély két jelenetében. Remek történet egy pohár bor mellett: ha valaki megkérdezi, hogy álltam-e már életemben operaszínpadon, felelhetem, hogy igen, és rögtön Japánban. Ott tartózkodásom alatt egyébként kétszer került színre a Rossini-opera, pénteken Klein Ottokár és Balga Gabriella (az énekesnő különösen gyönyörűen énekelt aznap este), szombaton Megyesi Zoltán és Daniela Barcellona főszereplésével, s már magyar földet taposott a lábam, mikor a társulat Tokióban folytatta a turnét a Figaro házasságával. A teljesség igénye nélkül egyébként többek között Palerdi András, Szüle Tamás és Gábor Géza, a hölgyek közül pedig Bazsinka Zsuzsanna és Bakonyi Anikó vett részt a turnén, karmesterként pedig Kocsár Balázs és Dénes István, illetve a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara.

A Budapestről Nagoyába érkezőknek hét órával kell előrébb állítaniuk az óráikat, ez az időeltolódás persze az énekeseket, a zenészeket és a legtöbbünket megviselt. Ennek ellenére Bakonyi Anikóval és Szüle Tamással a szerdát már egy hosszú sétával töltöttük. Az énekesnő, a Rossini-operában Berta megformálója, amúgy is lelkesen vágott neki a városnak, Szüle Tamásnak (Bartolo) viszont az ehető kenyér hiányzott az ott kapható „édes vackok" után. Gábor Géza megállapította, hogy legutóbbi távol-keleti útján nem, most azonban megviselte a jetlag, Balga Gabriella is jórészt pihenéssel töltötte az első napokat - és gyönyörűen is énekelt pénteken Tsuban, az első előadáson. Az Opera amúgy nem először turnézik Japánban. Hogy ennek köszönhető-e, hogy Klein Ottokár mestere az evőpálcika kezelésének, nem tudom. A stáb amúgy csak ámult a helyiek készségességén, a japán színházi dolgozók a sminkeléstől a jelmezeken át a színpadi munkáig mindenben segítő kezet nyújtottak.

A kérdés persze az, hogy hogyan hat a japán közönségre egy európai opera. Szombat este a színházból kiérve pár helyi egyetemistával beszélgettem, akik látták az előadást. Rendkívül tetszett nekik, de jellemző módon rögtön azzal kezdték, hogy örülnek, hogy megértették a darabot. Árulkodó az is, hogy amikor egy helyinek el kellett elmagyaráznom, hogy a Magyar Állami Operaházzal vagyok itt, az opera definiálása után ők rögtön a musicalre asszociáltak; s az esetek többségében ezt kénytelen voltam rájuk hagyni. De ne higgyük azt, hogy a műfaj süket fülekre találna a messzi keleten: Nagoya és Tsu színházai hatalmas épületek, és mindkettő megtelt péntek és szombat este.

Noha bánom, hogy nem jutottam el az ország más részeibe, akár a Jigokudani majomparkba, a tokiói császári palotába, vagy a Fuji közelébe, Nagoya városi környezetében is bőven volt mire rácsodálkozni. Ahogy Vincent mondja a Ponyvaregényben, egy idegen országban a kis különbségek a legérdekesebbek: az emberek, akik egyenes sorban, katonás rendben várakoznak a buszra, hogy aztán érkezési sorrendben szálljanak fel; a dolgozók, akik a legapróbb munkákat is a legnagyobb komolysággal és lelkiismeretességgel végzik. Az öltönyös figurák, akik este 9-10 körül igyekeznek haza a munkából, hogy aztán másnap reggel nyolckor megint dolgozzanak. A japánok udvariassága, kedvessége már-már zavarba ejtő: egy-egy üzleten, múzeumon végigballagva rögtön fejet hajtanak és mosolyogva köszöntenek, s a legkészségesebben szolgálnak ki. De a mindennapi robotnak és a hosszú műszakoknak káros hatását sem lehetne sokáig tagadni: egy japán könyvesboltba betérve nem szépirodalommal, ismeretterjesztő könyvekkel vagy albumokkal vannak tele a polcok, hanem többnyire könnyű manga képregényekkel, vagy erotikus irodalommal.

Nagoya turistalátványosságokban sem szűkölködik: a helyi vár hatemeletes főtornyában számtalan ősi japán eszköz és berendezés látható, gazdag tetőzettel díszített épület. 1612-ben épült, a világháború után azonban komoly felújításra szorult. A várat körülvevő park (Meijo Koen) gyönyörű cseresznyevirágzás idején - ezt azonban sajnos én is csak fotók alapján tudom, mert a mi látogatásunk nem erre az időszakra esett. A város másik izgalmas helye az Osu Kannon nevű templom, mely mégsem ősi épület, csak az egykoron elpusztult templom hű rekonstrukciója. A templom mellett nyílik Nagoya egyik legnagyobb vásárlóutcája is. Irodalmat tanuló egyetemistaként pedig külön élmény volt Basho emléktáblájára bukkanni. Ő volt az, aki 17. század végén Nagoya legnagyobb parkjában tökélyre fejlesztette a haiku műfaját.

Egy életre szólt öt napos japán utam, de legszívesebben visszamennék, annyi minden látnivaló maradt még az országból. Hazajöttem, a japán kultúrát pedig közvetve itthon is magamba szívhatom. Itt van például a Senki madara Szabó T. Annától, ha könyvre, Saint-Saens A sárga hercegnője, ha operára, vagy a Liza, a rókatündér, ha filmre gondolok.

Köszönöm az élményt a Fideliónak és az Operaháznak is!