Laci, a Sir John által kikiáltott Bendőbirodalom Bakonyaljára akkreditált utazó nagykövete, egy IFA nyergéből hetykén kihajolva adta át a falstaffi világ- és énkép irigykedésre sarkallóan tömör összefoglalását: "Barátom, amelyik nő megáll, arra lövök!" Lerágott és piszokkal szegélyezett körmökkel, boglyas és ragacsos hajjal, ízlést nem, pusztán célszerűséget tükröző, elhanyagolt ruházattal együtt is hitte, amelyik nőre rávillantja nikotintól fényét vesztett, okkersárga és hiányos fogait, azt rögvest maga mellé emelheti a kocsiszekrénynek tetsző, valójában azonban grand seigneurs-ök számára fenntartott jázminillatú, bársonnyal burkolt szeparéjába.

Arnaud Bernard, a darabra felkért rendező talán ráérzett Falstaff és a bakonyi fuvarozó világának maszkulin öncsalással és -ámítással átszőtt, keserűen komikus világára, ahol a főtt tyúkokkal, fácánokkal, óborral és kézzel tapintható testi örömökkel pukkadásig növesztett fizikai valóságot a hazug férfiálmok és illúziók színezik igazán élvezhetővé. Ráérzett, de a két ellentétes minőség bonyolult egymásba fonódásából születő cifra világról, az ebben tenyeres-talpasan, mégis otthonosan közlekedő személyiségről jószerével semmit nem mesélt el. Erénye, hogy nem rendezi túl a darabot, nem akarja szelleme sziporkázásával elszórakoztatni a közönséget. Az összességében a látható valóság és a megalapozatlan vágyak és ábrándok által újra- és újra kihordott fantáziavilág örvénylő, kisgömböc módjára mindent elnyelni kívánó kettőssége csak jelzésszerűen, a felvonások eltérő díszleteiben érhető tetten, miközben az illúziók kapcsán elsősorban saját magunk megcsalatásáról, az önbecsapásról mesél. Igaz, úgy tartja a mondás, akkor tévedünk a legnagyobbat, amikor a legbiztosabbak vagyunk a dolgunkban, ám ennek ürügyén televíziót, "sztori a sztoriban" filmforgatást, nézőkre mutogató, a magunkra ismerést erőltető színpadképet megálmodni - már csak az elmúlt 5 év hazai operatermését átpörgetve - sem különösebben eredeti éca.

A one man show-ban utazó, Falstaff-szakértő rendező egy személyben a darab díszlet- és jelmeztervezői tisztjeit is ellátta: utóbbiak különösebb érzelmi-intellektuális viharokat nem váltottak ki, a díszlet azonban imitt-amott kifejezett kreativitást igazolt. Ötletes, tetszetős és álmélkodásra késztetően képszerű megoldások is felfedezhetők, az első felvonás materialista dizájnja, valamint a harmadik rész tündéri-túlvilági díszletei tökéletes keretbe foglalják a látottakat, ugyanakkor sajnálatos, hogy a visszafogott, ökonomikus szimbolizmus és a túlhabzó ornamentika között nem találta meg a mindent kiegyenlítő egyensúlyt. Dicsérendő, hogy Nanetta és Fenton kibomló szerelmét épp a librettista Boito által kívánt módon - gyakori felvillanásokban - álmodja színpadra: a szerelmesek hol egy csapóajtón kúsznak elő, hol egy díszletelem takarásából kilépve találják máris magukat egy heves ölelés kellős közepén. Így lesz szerelmük valóban "a legderűsebb szerelem, melyet állandóan megzavarnak, megszakítanak, de amely mindig kész újrakezdődni".

Az opera csodálatos, sokat méltatott, az egymásra rakodó rétegek összecsengéséből, a folytonosan felmerülő, a zenei memóriát is próbára tévő foszlányok egymásra hatásából kialakuló szőttesét az új főzeneigazgató, Halász Péter által dirigált zenekar idézte meg magabiztosan, s a második felvonás közepére a zsöllyére ereszkedő lanyha mélaság és - urambocsá' - unalom dacára élvezhetően. A főszerepet éneklő Kiril Manolov az első percekben ijesztően tompának és erőtlennek mutatkozott, a Dr. Cajusként berobbanó tenorista, Megyesi Zoltán is túlharsogta. A bolgár bariton később kapott erőre, ám továbbra sem nyűgözött le muzikalitásával, előadásmódjával. Az imént citált Megyesi alakításában nehéz volt kivetnivalót találni, de nem is muszáj. Jó tíz év távlatából szemlélve fejlődését érezhető, hogy hangja egyre érettebb, erősebb, férfiasabb, vivőereje meggyőzővé kezd alakulni.

A dalszínház menedzsmentjét kis híján tébolydába juttató, pont a főpróbán lerokkanó Balczó Péter Fentonja bár mellékszerep, azonban az énekes hangi adottságai, muzikalitása és a beszerzett gipszcsizma ellenére mutatkozó tartása a karaktert az este főszereplőjévé emelték - nem méltánytalanul. Alik Abdukayumov vonzó orgánuma dacára csapnivaló színészt idézett Ford alakjában, a földön fetrengő ripacskodás együttérzést nem keltett, s mosolyra sem fakasztott. Baráth Emőke meggyőző Nanettának bizonyult, a Sul fil d'un soffio etesio előadása a tündérvilágból pillanatokra áttükröződő csoda volt. Fodor Beatrix tökéletesen valósította meg a komponista által a darab pontos előadásmódjához elengedhetetlennek ítélt accentókat, vagyis a verbális és zenei hangütés pontosságát. S ha már olyan sokat beszéltünk az illúziókról: ismét szegényebbek lettünk eggyel. Budai Lívia Mrs. Quickly-je valóban értékelhető zenei megnyilatkozásokat sajnálatosan már csak nyomokban tartalmazott.