Héraklész, vagy latinosan Hercules vitán felül az antik mitológia egyik legnépszerűbb alakja: legendás tizenkét munkájával, kalandjaival és vak dührohamaival, fájdalmas máglyahalálával és holtában istenné emelkedésével jószerint minden korszak számára izgalmas figura volt, és ha jobban belegondolunk napjaink populáris kultúrájába, hát bizony az is maradt mindmáig. A félisten, akiben a középkor irodalma a tökéletes lovagot, a vir perfectissimust látta, a zene világában is hosszú évszázadokon át hősködhetett, hiszen operák, kantáták és egyéb művek egész sora állította a középpontba Herkules életének valamelyik kitüntetett, nagyszerű vagy netán komikus pillanatát. Fogantatásáról és születéséről, az amazonokkal való háborúskodásáról, női ruhás szolgálatáról Omphalé királyné rabságában, vagy akár olimposzi nászáról Hébé istennővel olyan zeneszerzők emlékeztek meg alkotásaikban, mint Bach, Telemann, Vivaldi, Paisiello, vagy éppen az egymással összedolgozó Lully és Marin Marais.

Herkules mondaköre - mondhatnánk: értelemszerűen - az antikvitást alkalmas témákért és szüzsékért rendre megszondázó Georg Friedrich Händel figyelmét sem kerülhette el. Így azután 1744-ben, két esztendővel a Messiás bemutatójának nyomában, Herkules földi életének utolsó fejezete vált a nagy zeneszerző ihletének tárgyává - párhuzamosan a babiloni Belshazzar király példázatos bibliai történetével. A mű szövegkönyvírója a nagy komponista által egyre csak sürgetett Thomas Broughton tiszteletes volt, akit tevékeny biográfusként is jól ismertek a saját korában. A tempósabb szöveggyártásra sarkallt librettista, s persze főként Händel jóvoltából, a Herkules imponálóan rövid idő - alig több mint egy hónap - alatt elkészült, érzékletesen elbeszélve a görög félisten végzetét, akit féltékeny felesége nem mással, mint egy mérgezett inggel veszejtett el.

"S pályám bére / Égető, mint Nessus vére" - emlékezhetünk vissza Arany János Epilógusának rímpárjára, benne a nőrabló kentaur nevével, akit Herkules győzött le, ám aki halála előtt még gondosan beáztatott a saját vérébe egy inget és rábízta azt az oroszlánbőrben járó hérosz megtévesztett feleségére. A véres fehérnemű ugyanis nem a férji vonzalom felgerjesztésére szolgált, mint azt a boldogtalan Déianeira hitte, hanem élve perzselte és égette el a nagytermészetű Herkules testét.

"Testéről tüstént tépné le a vészokozó mezt: / húzza, de az bőrét velehúzza, kimondani szörnyű, / vagy tagjára tapad, s nem tudja letépni magáról, / vagy húsát hasogatja, csupasszá fosztja a csontját. / Vére akárcsak az izzó vas, hűs vízbe ha mártják, / úgy felforr a tüzes méregtől, sustorog és fő." (Devecseri Gábor fordítása)

Így írt Ovidius a végső fájdalmában önmagát máglyán elégető Herkules szenvedéséről, s a latin költő annál is inkább megérdemli tőlünk ezt a rövid hivatkozást, hiszen Händel és a nagytiszteletű Thomas Broughton közös műve számára Ovidius, valamint egy Szophoklész-dráma, a Trakhiszi nők szolgáltatta az irodalmi alapanyagot.

A hős szélsőséges szenvedése, akárcsak korábbi sorsának állandó hullámmozgása (de úgy lehet, alakjának népszerűsége is) mindenekelőtt köztes helyzetéből fakadt: a halandók felett, ám az istenek olimposzi rendje alatt, isteni erényekkel és igazi emberi gyengékkel élt és tevékenykedett a nagy Herkules. Alkalmasint valami ilyesfajta köztes helyzet a Herkules című "Musical Drama" esetén is egyhamar kimutatható lenne. Elvégre az 1745. január 5-én a londoni Haymarketen, a King's Theatre-ben ősbemutatott alkotás színpadon debütált, de koncertszerűen, színpadi cselekmény nélkül; oratórium formájában, ámbár korántsem hagyományos oratóriumi témát elővezetve. Ekkorra a korábbi, nagyralátó operavállalkozását nem minden csalódottság nélkül felszámoló komponista már határozottan nem forszírozta az opera zenés színházi műfaját, s ez a tény a Herkules utóéletére is számottevő hatást gyakorolt.

A több mint másfél évszázadon át Csipkerózsika-álmot alvó, majd a 20. század húszas, harmincas éveiben leporolt és megelevenített alkotás mára elfoglalta méltó helyét Händel jelentős műveinek sorában: oratóriumszerűen vagy szcenírozott előadásban egyaránt a közönség elé kerül a Herkules, amely nyilvánvalóan sokat köszönhet John Eliot Gardiner vagy Marc Minkowski közelmúltbéli lemezfelvételeinek. A március 21-i magyarországi bemutatóra most három felvonásos szcenírozott koncert formájában kerül majd sor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumán - Káel Csaba rendezésében, Vashegyi György avatott zenei irányítása alatt. A címszerep erőteljes megszólaltatását a nemzetközileg is egyre elismertebb basszista, Kovács István fogja szavatolni, akit ebben az operaházi évadban Don Giovanniként éppúgy láthattunk és hallhattunk már, akárcsak Kékszakállú hercegként. Az 1745-ös ősbemutatón Miss Robinson által énekelt szerelmes, ám egyszersmind végzetesen féltékeny hitves, Déianeira szólamát ezúttal az a Vizin Viktória formálja majd, akit a New York-i Metropolitan Opera közönsége több szerepben, így egyebek mellett Carmenként is lelkesen üdvözölhetett már. A fiatal, de máris komoly művészi ranggal bíró mezzoszoprán tavaly a milánói Scala Don Giovanni-produkciójában szerepelt, valamint debütált Pekingben, Ausztriában pedig hatalmas szabadtéri előadáson alakíthatta Bizet mindhalálig szabadon választó cigánylányát.