Nem akarták a vonatra engedni az operatársulatot, úgyhogy felmutatták Mussolini dedikált fényképét

„[...] bizonyára eszébe jutott már nem egy zenekedvelőnek, hogy éppen azokról, akiket a közönség naponta lát az Operaház előadásán, azokról tud a legkevesebbet: a zenekarról, a zenekar tagjairól. Nézzünk hát egyszer be abba a mélységbe a színpad előtt. Kik ülnek ott, kik muzsikálnak a karmester pálcájának levegőbe rajzolt hieroglifáira? Tudjuk róluk, hogy művészei hangszerüknek. Legtöbben tanárok, igen sokan a Zeneművészeti Főiskolán tanítanak. Zenéjüket, művészetüket ismerjük. – De természetesen a vidám oldalról fogva fel a kérdést, hadd szólaljon meg egyszer a zenekar – prózában...

funny-opera-theater-area-511 (Fotó/Forrás: bizarrocomics.blogspot.com)

Az ország első zenekara az Operaházé. Tagjaiból áll a Filharmóniai Társaság, amely nyolcvanhárom éves múltra tekinthet vissza. (Ugye 2017-ben ez már újabb nyolcvanhárom - a szerk.)

A zenekar birodalma a szigorúan zárt vasajtó mögött kezdődik. A nézőtér alatt félkörben húzódik végig a vasajtó mögötti hatalmas folyosó. Innen nyílik a Filharmóniai Társaság földszinti irodája, könyvtára, múzeuma. Innen jutunk a hangolóba, amely már kora reggel zeng a gyakorlástól. Először rendszerint a fúvósok »fújják be« magukat, hogy jó »Ansatz«uk legyen a próbán. A fúvóshangokat újabbak váltják fel: brácsaskálák, hegedűfutamok, csellópizzicatók. A folyosón közben már zajlik az élet. Emlékeket kérünk, vidám élményeket, apró önvallomásokat és tréfákat.

Dömötör Lajos, a zenekari vezető, egyébként a Filharmóniai Társaság alelnöke, a zenekarban fuvolát fúj. »Civilben« a Zeneművészeti Főiskola fuvolatanára. Szabadidejében szenvedélyes horgász és turista, sőt disznótorspecialista. Vidám emlékét meséli:

– Meghívtam Gödöllőre egy-két bizalmas barátomat disznótorra. Amikor azonban kiszálltunk a vonatból, akkor derült ki, hogy még vagy negyvenen érkeztek velünk együtt, csupa ismerős, jó cimbora, nagyrészt a zenekarból. Barátaim azt mondták, hogy ha már ennyien együtt vagyunk, menjünk inkább vendéglőbe disznótorozni. Ők hívtak meg engem. A vendéglőben parázs mulatság kerekedett, megettünk egy egész disznót, a füle se maradt meg. A végén azonban előállt a kocsmáros és benyújtotta a számlát nekem! Kiderült, hogy az én disznóm került terítékre. De azon kívül ki kellett fizetnem a vendéglős költségeit is. A barátaim alaposan beugrattak. Az is igaz azonban, hogy kárpótlásul nagyon szép díszoklevelet kaptam tőlük, amellyel mint nagy »disznótorrendezőt« tüntettek ki.

Chelemen Paula karikatúrája a Figaro magazinban

Mire Dömötör befejezte a történetet, már körülöttünk álltak a többi disznótor-specialisták, Dulanszky Rajmund fagottista, aki egyébként a motorbicikli nagy barátja és Ackermann Péter nagybőgős, akiről a beavatottak úgy tudják, hogy szenvedélyes disznóhizlaló. Kemenes Artúr oboista viszont galambtenyésztő, a rossz nyelvek szerint azért, mert kedvenc étele a töltött galamb. Konti [Izidor] bácsiról pedig azt beszélik a zenekari folyosón, hogy tyúkászata van pestszentlőrinci tanyáján, s

minthogy kiváló első kürtös, már korán reggel a Siegfried-motívummal ébreszti a tyúkokat.

A tréfálkozás után Melles Béla veszi át a szót, és a következőket meséli:

– Olaszországban jártunk művészkörúton, vonósnégyessel; vitéz Gálántay Jenő dr., Gáti István, Kárpáthy Sándor dr. és én. Mussolini előtt is játszottunk, aki aláírásos fényképével tüntetett ki bennünket. Amikor hazafelé jöttünk a vonaton, Kárpáthy nem akart megválni kitűnő és drága gordonkájától, hanem mint személypoggyászt magával vitte a fülkébe.

A kalauz azonban tiltakozott a nagy helyet elfoglaló hangszer ellen. Vitatkoztunk vele, de hiába. Végül le akart szállítani a vonatról. Éppen Firenzébe érkeztünk, ekkor már a közönség is a kalauz pártján volt, és szorult helyzetbe kerültünk. Végül is – minthogy szóval nem tudtuk megértetni magunkat – hirtelen ötlettel

elővettük Mussolini nekünk dedikált arcképét és felmutattuk. Óriási éljenzés tört ki a pályaudvaron,

a kalauz visszatessékelt bennünket a fülkénkbe, csellóstul együtt, sőt csak később vettük észre, hogy a fülke elé, amelyben utaztunk, díszőrség került. Azt hiszem, ez volt az egyetlen eset a világon, amikor harmadik osztályú fülke előtt díszőrség állt – fejezte be nevetve Melles Béla, a kitűnő hangversenymester.

[...] Melles történetét Gáti István nem hallhatta, mert a kitűnő hegedűs az Opera Kávéház művészasztalánál az »inspekciós« [ügyeletes] szerepét tölti be. Állandóan inspekciózik a márványasztal mellett, mint mondják – s ellenőre is van Bánki [Weisz] Imre személyében. Bánki szintén hegedűs, nagy súlyt vet a szép vonójárásra, s ezért tükör előtt gyakorol.

A kollégái egyszer tréfából tükröt szereltek a kottaállványára, mondván, hogy »tükörből még szebben tud hegedülni, mint kottából«.

Ugratásban egyébként is gazdag a zenekar élete. Csuka Bélát, a zenekar neves első magángordonkását komoly tanulmányaiért ugratják. Csuka egy régi hangszer, a viola da gamba nagy szakértője, gyakorta játszik viola da gambán a rádióban is. Egyszer az egyik fagottista azzal fordult hozzá:

– Mondd Béla, nem félsz, hogy – gambamérgezést kapsz?

Mire a csellista végignézte az ugratót, és

leírhatatlan hangsúllyal csak ennyit mondott:

– Te... analfagottista!

Heccelik is a fagottistát azóta, hogy ezzel a viccel alaposan melléfagott!”

^{Forrás: Innocent Vincze Ernő: „Megszólal a zenekar – hangszer nélkül... Vidám emlékek, tréfák, apróságok az Operaház zenekarának életéből”, Budapesti Hírlap 55/294 (1935. december 25.), 38.}