Bryn Terfel a legkeresettebb basszbariton ma: nem volt olyan neves operajátszó hely, ahol ne lépett volna fel. Szinte mindent énekelt, ami neki való, a Don Giovannitól Hans Sachson és Wotanon át Pizzaróig, tán csak az Elektra Oresztésze nem volt még. A bájosabb, könnyelműbb Mozart- és Rossini-duetteket Cecilia Bartolival dalolta lemezre. Wagner-albumán hallani, hol van vége ennek a hangnak, meddig bír nyújtózkodni, de az is kétségtelen, nála jobb Falstaffot ma nem találhat operaház. Ha van szerep, ami illik alkatához, hangjához, az Verdi Falstaffja.
Hozzánk, első magyarországi fellépésére a Bad Boys albummal érkezett, ennek a koncepciójához igazodott az előadás, ami bár könnyednek, spontánnak hatott, mégis minden másodperce kiszámított volt. A Bad Boysra olyan dalok kerültek, melyeknek tulajdonosai megátalkodott emberek: ők tesznek keresztbe a kedves kis tenornak. Keveredett közéjük joviális, szerethető gazember is, Dulcamara, de azért a többségük sötét üzelmekkel elhíresült kártevő, mint a Tosca Scarpiája, az Otello Jagója, és Terfel megtestesítette - hanggal és játékkal - magát a gonoszt, Mefisztót is.
Nem olyasféle produkcióban részeltetett a Müpa nagyérdeműje, mint a jó Terfel hangfajában munkálkodó Thomas Quasthoff vagy egykor Hans Hotter estjén. Bár Terfel vérbeli operaénekes, ha dalok mezejére téved, ott is az, és esze ágában sincs a műsorába veretes műsorszámokat - ne adj isten egy oratóriumrészletet - keverni. Amit ő tud, az az entertaiment, a színvonalas szórakoztatás: és ezt ő tudja most - legalábbis ha a mai basszbaritonokat vesszük - a legjobban. (Nyomában ott jár a vele egyidős, de még kevésbé sikeres René Pape.) Az áriák mellé bevesz olyas elegy-belegy dolgokat, mint egy musicalsláger, egy kis operett, egy kis walesi dalocska. Kirobbanó életkedvének, a belőle áradó vidámságnak köszönheti Terfel, hogy keveseknek tűnik fel: hangjának van terjedelme, súlya, de nincs valódi mélysége. A mélyebb fekvésben erőlködik kicsinykét - mintha az elég korán bekövetkezett siker akadálya lett volna a képzésben való elmélyülésnek. Ez a nagy természetességgel előtörő, elég nagy volumenű hang mintha nem lenne eléggé megzabolázva.
De az azért nem állítható, hogy a látványelemek, a játékosság a hiányokat kívánná leplezni: teljes elánnal, nagy kedvvel veti bele magát Terfel a bohóckodásba, egy percre sem merült föl, hogy nem őszinte, hogy ő nem az az ember, aki keblére ölelné a világot. A koncert közepe táján széttárta karját, és mindenkit biztosított feltétlen és nagy szeretetéről. Ekkor már tombolt a közönség. Már megvett mindenkit. Mondom, még a legmegátalkodottabb sznobot is.
Azt írták róla, hogy ő az operaszínpad Jack Nicholsonja. És ha csak a Mefistofele Son lo spirito che nega kezdetű bemutatkozóját halljuk és látjuk tőle, akár igaznak is gondolhatnánk ezt, de nekem sokkal inkább a Monthy Python társulat tagjait juttatta eszembe. Mind mozgása, mind bumfordisága, de még az angolja is. Bejön Dulcamarként, kezében egy doboz sör, azzal ágál, mutogat, illusztrálja a szöveget - ha a szívről énekel, mellkasára szorítja kezét, ha a világegyetemről, körbemutat - aztán az ária középrészénél, kopott redingotja alól elővarázsol két kisüveges Sopronit. Az egyiket felbontja és a ritardando résznél el is fogyasztja, egészséggel. A Mefistofele áriánál két ujjal fütyül - elvégre a fütty bele van írva a szövegbe is. (Azon gondolkoztam, miközben élveztem előadását, hogy mennyire nem férne bele ez a nagyszabású, hatalmas Mefisztó Kovalik Balázs sokrétű pompásságába. Hogy bizony Terfel így jó: nem beállva egy szerepbe, hanem áriaesten. A Kovalik-rendezést akarva-akaratlan szétverte volna.)
Gounod kevésbé nagyszabású Faust-verziójának Mefisztójaként mintha tényleg áruba bocsátotta volna az egész univerzumot. Nagy sváda, nagy megjelenítő képesség jellemezte eladdig Terfelt. De valódi gonoszság, elvetemültség, mintha csak a Tosca-beli Te Deum mélyén lüktetett volna. A koncert második felére maradt a zöld kézelős Jágó, és a musical- meg operettrészletek: egy kis Gilbert és Sullivan, a Bicska Maxi-dal, egy kis Gershwin, ráadásképpen Javert a Nyomorultakból, majd a szülőföldet, Wales tájait, énekelte meg.
Terfel az ismertségét egy másik walesivel, Tom Jonesszal előadott duettjének köszönheti. Énekelt Stinggel és a könnyebb műfaj más jeleseivel, egyik legjobb lemeze a Rodgers és Hammerstein dalaiból összeállított Something Wonderful. Lemezbemutató koncertjére, melyen a sok híres betétet - lelkesen, de nem túl érdekesen - eljátszó Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara abszolút csak másodhegedűs volt, simán befért volna special guestnek bármelyik popsztár. Ez egy - jó értelemben vett - show-műsor volt, amit operás elemekkel tarkítottak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. De nem - mondjuk - Samuel Ramey estjével kell majd e jelentős személyiség, Bryn Terfel első magyarországi megnyilvánulását összevetni, hanem Sting szimfonikusokkal feldobott koncertjével.
2012. február 4. 19:30 - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Rosszfiúk - Bryn Terfel áriaestje
Km.: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, a Magyar Állami Operaház Énekkara (karig.: Szabó Sipos Máté)
Vez.: Gareth Jones
Verdi: A végzet hatalma - nyitány; Otello - Credo in un dio crude (Jágó áriája, II. felvonás)
Donizetti: Szerelmi bájital - Udite, udite, o rustici (Dulcamara belépője, I. felvonás)
Boito: Mefistofele - Son lo spirito che nega (Mefisztó belépője, I. felvonás)
Mozart: Don Giovanni - nyitány
Gounod: Faust - Le veau d'or (Mefisztó rondója, II. felvonás); Faust -Katonakórus (IV. felvonás)
Weber: A bűvös vadász - Schweig, Schweig (Gáspár áriája, I. felvonás)
Puccini: Tosca - Te Deum (I. felvonás)
Saint-Saëns: Haláltánc
Weill: Koldusopera - Moritat von Mackie Messer (Bicska Maxi balladája)
Sullivan: Ruddigore - When the night wind howls (Sir Roderic áriája, II. felvonás)
Offenbach: Orfeusz az alvilágban - nyitány
Gershwin: Porgy és Bess - It ain't necessarily so (Sporting Life dala, II. felvonás)
hírlevél
